Talk to you later/Még beszélünk/Ne mai auzim/On se parle plus tard/Wir sprechen später

Online. Offline. Mobil. Web. One minute. Two minutes. Four hours. Sent on january 8. Seen on january 10. Sent on january 22. Not seen. Little red number under the envelope logo. There’s no little red number under the envelope logo. Unread message. He wrote. She wrote. He didn’t write. He doesn’t speak. She doesn’t speak. He replied. Ignore. Mute. Delete conversation. Once you delete your copy of this conversation, it cannot be undone. Delete. Delete. Delete. Cancel. Three missed calls. Call time- 5:18. Your inbox is full, please delete some of your messages. Under the spreading chestnut tree I called you and you ignored me. Delete, you must delete. Clean sheet. Empty inbox. A calm soul. Are you sure you want to permanently delete this file?...how simple would that be.

2011

Mindig féltem a múlttól. Ijesztő mennyire nem tudjuk kezelni a saját múltunk hatását a jelen életünk történéseire. Félek a múltaktól. Nem csak a sajátomtól: másokétól is...a tiédtől is. Főleg a szépektől blokkolok le, és vagyok képes úgy viselkedni, mint a vadállat a refletorfényben: érzem, hogy okosabb lenne elmenekülni, de a testem nem engedelmeskedik az agyamnak, lebénúl és feladja a futást. Csak várja, hogy a vakító fény bekebelezze és feleméssze. Rettegek a szép múltaktól. A csúnyák sem jobbak, de ott van amitől menekűlni, s logikusan a jelened ahhoz képest kellene alakítsd, hogy a múltadnál jobb legyen. Így a jelened nem lehet féltékeny a múltadra, mert tudja, ha az idő meg is szépíti az emlékeket, akkor is ő a beta verzió. A szép múltakkal nehezebb. Az olyant nem önszántadból hagyod a hátad mögött, s mint ilyen, folyton sóvárogsz utánna, visszavágyódsz, a jelen és a múlt közti összehasonlító mondataidat nem a „persze” szócska, hanem a „vajon” határozza meg. 

Kutya-terápia

Tangóval próbálok játszani. Eldobom a labdát, ő pedig utánna szalad, elkapja. Vissza is somfordál a labdával a szájában, de mikor el szeretném venni, hogy megismételjem eme banális akciót, melyet játéknak titulálunk, és annak is a lényegi mozzanatát, azaz a labda eldobását, ezzel kiváltva annak kergetését (testmozgásra s miegymásra sarkallva így a kissé elhízott ebet), már nem akarodzik neki feladni a “nehezen” megszerzett trófeát. Még a tizedik “add ide nah”-ra sem hatódik meg, s csorgó nyállal, makacsúl tartja a labdát a szájában. Úgy döntök ész érvekhez folyamodok:

- Tangó bébi. Engedd el. Meglátod, jobb lesz neked is. Ha elengeded a labdát, nyugodtan fellélegezhetsz és nyelhetsz egy nagyot, ami már az első lépés a problémák megoldásában. Aztán meg meglátod, ahogy megszabadúlsz a ragaszkodásod tárgyától, rögtön rájössz, hogy nem is volt az neked olyan fontos tulajdonképpen. Sőt, reflektálva a történtekre, akár rá is döbbenhetsz, mennyi időt pazaroltál el a makacskodásoddal, pedig azt játékkal is tölthetted volna. Mert hát ez itt a lényeg, a játék. No meg a felismerés, hogy ha igazán jófajta és hozzádvaló az a labda, az akkor sem gurúl messzire, ha nem tartod folyton a fogaid között. Érted Tangó? Engedd el, s olyan jó lesz, meglátod.

Miután ilyen szépen elbeszélgettünk a játék elméletéről és mibenlétéről, bejöttem a szobámba, kihajítottam pár dolgot a kacataim közűl, letöröltem pár képet a laptopomról, s azóta kicsit többet mosolygok az emberekre.

Kétszemélyes magánzárka

Kell ez nekem? Tényleg kell?

Nem kell!
De kell!
De nem kell.
De kell...nem?
Nem kell! De...

érdekel a fizikája, a mehanikája, a filozófiája és pszihológiája, a biológiája és anatómiája az egész koncepciónak...csak azzal a dumával nehéz pasizni, hogy: szióka, neharagudj, felboncolhatlak?
nem vágnék én húsba, csak elmébe (mert a bőrt szeretem foggal-körömmel).
az sem kellemes, de annyira képzett nem vagyok, hogy fájjon.
jaj, hogy érzelmek? az is akad, de az rosszabb, mint a szike.
bár falat vágni csak azokkal lehet. lerombolni soha. az én falamat én nem tudom átlépni, a tiédet te.
látatlanban boncoljuk egymást egy fal két oldalán. elég egy rossz mozdulat, és...

Keep calm? I'm always calm!

Vársz?

Igen, igen. Sorban. Sor mellett. Egymás mellett. Beszélgetve.

Tudsz várni egy pillanatot? Most nem tudok visszaadni 50-esből.

Kapok pecsétet?

Persze, csak várj egy percet.

Álldogálunk az udvar jobb oldalán...vagy a balon. Nézőpont, hogy a néző melyik ponton dönti el: inkább unatkozik, mint fázik, vagy inkább fázik, mint unatkozik.

Megtudom, hogy te tanítasz az egyetemen, ő meg szakított, pedig nem szabad beszélgetni.

Reflektorral nyuszifület rajzolunk a falra, mert túl komoly a helyzet.

Várom, hogy megérkezz.

Tudom, hogy jössz.

Láttad, hogy itt van?

Már megjött?

Fuck. Nem is vettem észre. Jó, hogy én várok hiába.

Várom, hogy felmássz az emelvényre. Várom, hogy leülj. Várom, hogy leüljek. Vártam, hogy levegyem a kabátom, de hideg van.

Függöny, füst, leesik...hogy nem vagyunk nézők. Tudtam, én a murokról, csak nem számítottam rá.

Hogy a francba lehet unatkozni, mikor van mit olvasni?

Nézlek de nem nézel rám. Olvasok, gondolkodok. Vajon, mit gondol a másik? Csak azért sem nézek a reflektorba.

Várom, hogy megjelenj a képernyőn. Mosolygunk, mikor magunkra mosolyogsz.

Video. Oh my God(ot), she’s a fisthy one!

Vége, de senki nem tapsol. Mindenki fellélegzik, hogy végre beszélhet, de mégsem szól hozzá a történtekhez.

Tetszett, de felvetem: mi a helyzet, ha nem tudom, hogy Mia szakállas, és éppen velünk beszélget, arról, hogy nem lehet itt? Ha nem tudom a murkot és a semmit?

Nem vagyok optimális alany véleményt alkotni: nem szoktam unatkozni. Szeretek unatkozni!

Még beszélünk...

Bent van. Nincs bent. Online. Mobil. Web. Egy perce. Két perce. Négy órája. Elküldve január 8-án. Megnézve január 10-én. Elküldve január 22-én. Nem nézte meg. Kis piros szám a boríték mellett. Nincs kis piros szám a boríték mellett. Olvasatlan üzenet. Megszólít. Nem szólít meg. Nem beszél. Nem beszélek. Válaszol. Ignore. Mute. Beszélgetés törlése. Ha törlöd a beszélgetésből a saját példányodat, a műveletet később már nem tudod visszavonni. Töröl. Töröl. Töröl. Mégsem. Három nemfogadott hívás. Hívás ideje: 5 óra 18 perc. Önnek megtelt a postaládája, kérem töröljön az üzenetek közűl. Magázódunk a telefonommal. Lombos gesztenyefák alatt, te hívtál s én kinyomtalak. Törölni kell, törölni. Tiszta lap. Üres inbox. Nyugodt lélek. Are you sure you want to permanently delete this file?...milyen egyszerű is lenne. 

Az orrom

Életem nagy sztorija, amire előbb vagy utóbb mindenki rákérdez: neked mindig ilyen piros az orrod, vagy csak meg vagy fázva? Nos, van egy egyszerű magyarázat rá, de azzal nem untatok senkit. Inkább elmesélem azt a fantasztikus történetet, amit az évek során felépítettem a piros orrom köré, s ami, ha a sors is úgy akarja, csak gyarapodni fog, ahogy egyre többet és többet tudok meg „előző életeimről”.

A mese végével kezdem. Tehát megszülettem. S mindenki, főleg édesanyám nagy aggodalmára és csodálkozására, nem sírtam. Éltem és virúltam, mocorogtam s szuszogtam...csak éppen nem sírtam. S mivel a konvenciók szerint egy újszülöttnek márpedig sírnia kell, a bába asszony zavarában, megszorította az orrom. Meg is lett a hatása: ordítottam én, mint a fába szorúlt féreg, s az agresszió nyoma, eleinte skarlát, majd piros, majd rozsaszín foltként ma is ott díszeleg az orromon.

Ezek a puszta tények, de hogy magára a sírás hiányára mi a magyarázat...most elárulom nektek. Még nem meséltem senkinek. Nem egy egyszerű vagy szép történet, de hát az élet nem az. S hogy az enyém mégis az lehessen, mások szenvedtek és tűrtek előttem.

Mindig is azzal magyaráztam magamnak ezt a furcsa történetet, hogy mikor kipottyantam erre a világra, nem lepett meg igazán semmi. „Láttam én már rosszabbat is”, legyintettem volna a kis kezemmel, ha lettek volna hozzá eléggé kifejlődött motorikus képességeim, nah meg ember, aki értette volna a gesztusom. Így csak pislogtam körbe csendesen, s vártam, hogy valami meglepjen.

Tudom, most mind azt kérdeznétek: de hát mi rosszat láthatott egy újszülött? Mindent! Mert én ott voltam már a dédszüleimben, nagyszüleimben, szüleimben, minden rokonomban akik előttem jártak, és végignéztem mindent. Láttam elhagyatottságot, háborút, fájdalmat, gyászt, halált, egyedüllétet, szenvedést, hiábavalóságot, kínzást, árulást, haragot...de ugyan akkor szeretetet, megbocsájtást, élni akarást, boldogságot és életet is. Ott voltam csendes sötét szobákban, ahol a nők férfi nélkül szültek gyereket, s férfi nélkül nevelték is fel őket. Ott voltam viták alatt, ahol a családi gőg nem engedett a boldogságnak utat, s így termelt vénkisasszonyokat és vénlegényeket. Láttam, ahogy dédszüleimnek mennie kell, otthagyni az otthont, csak mert az túl nagy, túl tehetős, és mert túl rossz felén álltunk a háborúnak. Ott bújtam az autó hátsóülésén, egy pokróc alatt nagymamámmal, mikor gyerekként csempészték át az újdonsűlt határon, s vele együtt nem értettem, hogy hogyan lehet határt húzni oda, ahol eddig nem volt. Ott voltam a kórházban és ápoltam a sebesűlteket, majd véginéztem, ahogy az amerikaiak „felszabadítanak”.  Ott voltam a harctéren is, és lőttem, kitudja kit...az ellenséget. Voltam fogságban, fáztam, éheztem, cigarettát adtam el kenyérért, rothadt, fagyott krumplit kapartam ki a dermedt földből, hogy ne haljak éhen, és fáradt olajjal kentem be magam, hogy a bolhák meg tetvek békén hagyjanak, s ne kapjak el holmi betegséget, amibe két nap alatt belehalok. Voltam munkatáborba deportálva, fiatalon és erősen, hogy aztán megtörve, a végkimerülés határán térhessek vissza otthonomba, ami már nem volt. Katonák toloncoltak ki a saját házamból egyik percről a másikra, s csak a talpraesettségem mentette meg néhány ingóságom, amikből aztán évekig tengettem magam, várva a levelet férjemtől, fijamtól...ami sosem érkezett meg. Ott voltam, mikor önző okok miatt tűrhetetlen hosszúra nyújtották a haldoklásom, s ugyanakkor végig néztem ezt a szenvedést, feleségem és lányom szemén keresztűl. Ott voltam az összes behívónál, beidézésnél, késő esti telefonhívásnál, megfélemlítésnél, gyanús összepillantásnál, furcsa kattanásnál a telefonvolanban. Ott voltam minden lebozgorozásnál, minden alkalommal mikor probléma volt, hogy milyen nyelven szólalsz meg, mikor nem engedtek ünnepelni vagy baj volt az orrunk mérete. Ott voltam minden szekus átverésénél, minden alkalommal mikor tudták, hogy valaki figyel, és minden lehallgató háta mögött, mikor nagyapámról, nagybátyáimról jelentettek. Ott voltam mikor édesanyám megsiratott pár darab romlott banánt, amit karácsonyra szánt a testvéreimnek, de túl zöldek voltak ahhoz, hogy beérjenek. Ott voltam mikor a semmiből főzött ebédet. Láttam, ahogy egyre több ismerőstől kell búcsút venni, mert nyugatra húzott a józanész, és azt is, ahogy a szüleim beíratják a testvéreim az útlevelükbe, mert sosem lehet tudni...S végűl, már tényleg ott voltam, édesanyám hasában, mikor azon a decemberen félretett minden ellenérvet, és elzáratott egy bújtogató szekust, csak hogy másnap szabadon is engedjék...s azt is hallottam hónapokig, ahogy éjjelenként, e miatt, a saját sikoltására ébred.

Ezek után még valaki furcsálja, hogy nem sírtam fel születésem után? Láttam én minden borzalmat, s ezért is, a mai napig a természetes kedvességre tudok a legőszintébben rácsodálkozni.

Valószínű ezt mind nem látta rajtam a bába, s csupán édesanyám aggodalma késztette a szokatlan mozdulatra, így nem magyarázhatok bele semmilyen kozmikus igazságot a történtekbe. De az én kis világomban mégis szeretem így elképzelni azt a jelenetet: a bölcs bábanéni mélyen a szemembe néz, s látja amint megcsillan benne 100 év története. Megszorítja az orrom, majd cinkosan rámkacsint: „Nah, gyermek, ezt azért kaptad, hogy sose felejtsd el, milyen könnyű az életed, s azokat sem, akiknek köszönheted.”