első hóig...

az éjjel félálomban azt képzeltem ott fekszel mellettem, együtt bújtunk el a hálózsákban és játszunk.azt játszuk, hogy szeretsz és hogy szeretlek. játszom a száddal s te az enyémmel.játszol az arcommal s én a tieddel. minden fordulóban új célpontot szemelünk ki a másikon, s azt a végletekig meg kell fejteni, mielőtt tovább juthatnál a játékban. dobókocka nem szükségeltetik, mert csak ketten vagyunk. felváltva, s akár egyszerre is játszunk. mosolygunk, mert itt nincs rivalitás. nincs győztes, csak kihívás....mert magad miatt játszol, önzőn, forrón, s az is sikerélmény mikor a másik tovább jut egy célponton...puhán, mélyeket szuszogva fáradtam, s majd aludtam bele a játékba. reggel a melegre ébredtem. más volt mint eddig, egyből éreztem, hogy valami más már kint mint a tegnap...

....éreztem a puha, illatos melegben a havat.

Csodák made by me

Gondolat-varázsló vagyok!
Nyolc évesen azt gondoltam nagy vagyok, s megláttam az újszülött unokatestvéremet. Hét évesen azt hittem édesanyám csak az enyém, s hosszú munkanélküliség után óvónőm lett az óvódában. Elemiben úgy gondoltam bármit képes vagyok tökéletesen csinálni, s édesanyám titokban elkészítette az elmaradt házifeladatomat. Hét évesen úgy gondoltam a földrajzóra krétarajzok készítése az udvar betonjára, s első órán a tanítónéni levitt az udvarra játszani. Hat évesen azt gondoltam be tudom csapni az "angyalt", s mégis kézbesítette a jól elrejtett ajándékaimat. Tíz évesen azt gondoltam többet nem bízom meg az emberekben s először tizenhat évesen tudtam őszinte lenni. Tizennégy évesen azt gondoltam csúnya vagyok s nem kellek senkinek, s az első barátom két évig zaklatott a szerelmével. Tizenöt évesen azt gondoltam jobb dolgom is van a pasizásnál s mérhetetlennek tűnő ideig magányos lettem. Kilencedikbe úgy gondoltam szerelmes vagyok s egyszerre hárman udvaroltak nekem. Tizenhat évesen felnőttnek éreztem magam, s elvesztettem a szüzességemet. Tizenhét évesen úgy gondolom, hogy jobb ha nem gondolok semmit...

Sin city után szabadon

A lépéseim biztosak és gyorsak. Szembe tántorog egy részeg ember. Már nem félek, csak szembemosolygom. Egy csuklyás közeledik. Betér egy kapualjba. Igen, ő már hazaért. A levegő hűvös. Mélyen beszívom, a fejembe nyílal. A lábam között valami lassan szivárog. A feloldozás. Az a bizonyos tavasz-illat, ami annyi mindent megindít és megöl bennem. Szembe megyek három rendőrautóval. Viselkedni kell. Letérítenek az utamról. Egy hátsó utcát választok. Sok ember, sötét, kutyaugatás, házak. Sokban, egy meleg szoba mélyén, ismerősök lapúlnak. Furcsa, hogy nem is tudják, már játszottak azzal akit ugatnak. Hallgass Hömpi! Az utolsó ugatás benne reked, ahogy elhaladok a kapu előtt. Jó kutya! Furcsa csivitelés a túloldalról. Két impotens pina értelmetlen dolgokat vinnyog egymásnak. A főút, a fények. Erősek. Már egy fél éve, vagy már évek óta...vagy talán még sohasem láttam őket ilyennek. Egy tag felröfög. A pofája kifejezetten hasonlít az állatra, melyet akaratán kívűl utánoz. Emberek dülöngélnek előttem, pedig még csak Hétfő, kilenc óra van. Egy nő a Taxiban. Úgy néz mintha első magzatát ölte volna meg néhány perce, s a sűrű vér még mindig ott folydogálna a bűne tetthelyének szoros combjai között. Át az úton. Egy pasas röhelyesen gügyög érthetetlen szavakat gyerekének. Megsajnálom...a gyereket. Én soha nem fogok gügyögni érthetetlen dolgokat a gyerekemnek. Azzal úgyis fogják traktálni eleget mások. Az utca. Befordulok egy bazi pocsolyába. Káromkodok. Már mindegy. Pár lépés. A fejem már hasogat. Az éhség vagy a massza ami a lábam közt szivárog, az az oka. Mindennek vége már. Good feelings gone. Hazaértem. Még egy utolsó zaj. A fülemet hasítja a kapucsengő recsegése. Igen, én vagyok. Belépek. Kanális bűz. "Az otthon illata." Újra kicsi vagyok. Csoki.

migrén 2

Az ébredés már megint túl korán érkezett. a hirtelen megrohanó benyomások tömkelege elnehezíti agyamat. már fáj. jön a megszokott segítség, s az ALGO ritmikus nyuGALOmba ringatja testemet. Egy fél óra s újra máshol járok. testem monoton útjait rójja, tudatom valahol bezárva bolyong ebbe a cellába, s a külvilággal csak ennek a falán keresztűl érintkezik (mint gumikesztyűben simogatni, mint óvszerrel szeretkezni, mint szkafanderben ölelni). letompított minden érzés, minth víz alatt kiabálnál. ki akarsz szabadúlni, de ha sikerűl, jönnek megint a benyomasok, információk, adatok, s jön megint a nyomás, a nehezedés, s .....a segítség. már a második s még csak dél van.

pumukli

Nem tudsz parancsra huncutul mosolyogni? Pedig mindig úgy mosolyogsz! Nem tudom mit akarsz tőlem...de tetszik...legalábbis egy bizonyos szintig...érzelmi szintig...vízszintig...vagy tovább.Valami furcsa. Másra vártam, mástól szeretném, s az a más mondta, hogy te add nekem, s közben én is másnak adom....érzelmi négyszög a szerelmi háromszög kezdete? Talán ebből a szempontból vagyok a legsebezhetőbb...a legnagyobb hiányosság a világon az érzelmi labilitás, ezért én vagyok  leghiányosságosabb. Nem tudsz bántani, mert én bántom magam! Ha nincs gond, csinálunk magunknak mert hát másképp unalmas lenne az élet. Félek! Félek mindentől és mindenkitől! Bárcsak tényleg Pumukli lehetnék és eltünhetnék az emberek vizslató, lenéző, számonkérő tekintete elől. Tudnek rosszat csinálni jó szívvel, bűntudat nélkűl. Nem szeretem magam, így más sem szeret engem.
Az élet ilyen egyszerű!
...bárcsak ilyen egyszerű lenne! Mert ha elkezdek szeretni mást akkor már magamat is szeretnem kell, s ha magamat szeretem, akkor már nem veszem észre a hibáim és nevetségessé teszem magam. Ha magam szeretem akkor már másnak is lehetővé teszem, hogy szeressen, s ha elhiszem, hogy szeret akkor sebezhetővé válok, s az embereknek nem kell két lehetőség, hogy bántsanak.
Tényleg ennyire bonyolúlt?
...a történelem mindig megismétli önmagát, mert az emberek nem ismerik fel a hibáikat...persze mivel Einstein bácsi bekavart, így mindenki jól belezavarodhat abba, hogy mi volt hiba és mi nem, mit kell megbánni és minek kell örűlni, hogy megtörtént, mert valahol, valahogy, valamilyen szinten minden a javunkra válik...legalábbis én mindig így látom...és mégis rengeteg mindent bánok...nem értem.
Valóban ennyire bonyolúlt?
...de lehet hogy csak én teszem azzá....

Ő a férfi! Lényében valahol az ősember és valami felsőbbrendű tünemény között képez átmenetet. Szoros kapocs ember és Isten között, én mindig így gondoltam, s a többi élőlény valahogy mind hozzá kapcsolódik, minden szál rajta fut át. Ez által óriási felelősége van melyet ha komolyan vett volna még mndig valahol a Paradicsomban élnénk. Mindazonáltal azóta sokat változott, s eme felelőséget már csak nagyon szélsőséges "megszokásokban" fedezhetjük fel. Ennek ellenére mind az ősembert, mind a tüneményt fel lehet találni még mindig benne, előbbit a hétköznapokban, utóbbit csak ha nagyon elszántak és figyelmesek vagyunk.
Ez utóbbit próbámol szemléltetni:
Lényében ő a férfi! Nem szép, nem finom de erőss, konok és tettrekész. Arca jobb oldalán egy anyajegy hivatott megbontani a már korántsem tökéletes szimetriát. Álla kissé kiugró s középbarnába hajló szakálla hirdeti viselőjének férfikorát. Szája nem különösebben érdekes, vagy izgató de ahogyan mesélés közben összekötőhangként az "s" betűket ejti, felső ajkát kissé előre tolva, szája elhúzódik, oldalt kis gödröcskékbe torkollva. S mikor nevet valamilyen különös erőt hallok felbuzogni benne, talán az az őserő, s sokatsejtető, már már huncut vagy hamis szemekkel a szemüvege alól rámnéz, hangja és szemei ellentéte valami szinte hátborzongató egészet alkotnak, mely akaratlanúl is figyelemre késztet, hátha mégis a tekintet mögé tudsz látni, s megfejted e különös jelenség valódi gondolatait. Hangja megnyugtató, egyszerre karcos és végtelenűl finom. Néha levegővétel vagy sóhajtás közben is beszél, s ilyenkor pár egyszerű szóból kihallod a lelkében jól elbújtatott, féltett érzelmeket. Ilyenkor szinte lekűzdhetetlen vágyat ébreszt, hogy ha belepusztulok is, egy öleléssel, egy csókkal, legalább egy jólcélzott simogatással átvegyem, kitörőljem ezeknek a kibírhatatlanúl feszítő gondolatoknak egy kis részét. Olyan személyiseg, hogy, bár nem panaszkodik, s ha kell a végletekig jókedvű, mégis apró jelekből megértem, hogy mit érez igazán, s jókedvével elszomorít, vicceivel kínoz és bánt. Tudom hogy tudja, hogy én értem ezeket, csak azt nem tudja, hogy sérteget ha kedves, üt ha a kezemet fogja, megfojt ha megölel és fáj ha símogat.

migrén

úgy érzem, mintha az agyam be lenne zárva egy vasládába, s bár érti és elfogadja, hogy létezik kitörés, azt is érti és elfogadja, hogy nincs hova....igen, ma reggel még voltak jó ötleteim de az összes elfájt a fejemből így délre. az ötletek is olyanok, mint az emberek: jönnek és már azzal boldoggá tesznek, hogy neked vannak ott, aztán ahogy jöttek el is tűnnek, bármennyire is próbálod megragadni őket magadnak, kiröppennek a fejedből/ az életedből és a nyomuk csak üres csend az agyad közepén/a szíved közepén, és az emlékük idegesítően szebb, mint a valóság volt.