Mese egy kisRókáról és a barátságról

Volt egyszer, hol nem volt(csak, hogy tartsuk magunkat a hagyományokhoz, mert azok fontosak), volt egyszer egy kisRóka. Semmi különleges nem volt benne, ugyan olyan puha vörös bundájú, mint bármelyik társa (talán csak egy kis extra puhaság bújkált néha a bundácskájában, de csak néha). Természetében is hasonlatos volt a róka népség többi tagjához: magányos, sodródó, nem volt igazi helye az erdőben, csak úgy pattogott egyik sarkából a másikba( ha nem hiszitek, hogy ilyen a rókanépség, kérdezzétek meg az egyik tagjától, mikor legközelebb találkoztok vele). Az egyik ilyen, egyik pontból a másikba való pattogása alkalmával, beleütközött egy kisSünbe. Elég fájdalmas találkozás volt, már csak a Sün alkati adottságai miatt is, meg hát a kisRóka nem volt hozzászokva az ilyesmihez.

-Szerbusz!-mondta a kisSün mosolyogva, nagy zöld szemeit a rókánkra szegezve.

-...ökhmm...szia!- mondta a kisRóka zavarában kissé megkésve, de illedelmesen, mert ő szeretett jó benyomást tenni, és jóban lenni mindenkivel (ezért nem voltak barátai, ezért a folytonos pattogás).

-Én kisSün vagyok.- mondta a sün, csak hogy félreértés ne essék a dologban.

-Látom...én meg a...

-Nem, nem látod hiszen még rám sem néztél, csak a szép fényes bundádat nyalogatod, amit összeborzolt az ütközésünk. Ne félj, jól nézel ki.

A rókánk kissé meghökkenve a válaszon, nagy barna szemeit csodálkozva emelte a sünre:-Bocsánat!- mondta, és nem tudta levenni a szemét a sünről.-Igazad van! Örvendek kisSün! Én a kisRóka vagyok.

-Óh, én azt már messziről láttam, hogy te ki is vagy.-mondta a sün sokat sejtető mosollyal a pofácskáján.

A rókánk megint zavarba jött, s most nyalogatás helyett, kecses, de kissé betanúlt mozdulattal csavargatta a farka végén himbálózó fehér szörpamacsot.-Hát igen, engem mindenki ismer...mondta kissé gúnyos, inkább keserű büszkeséggel.

-Vajon tényleg...?- tette fel  sününk a filozófikus kérdést(mivel filozófus sünnel van dolgunk, ha erre még nem jöttünk volna rá).

-Ezt most mire véljem?- kérdezte a róka, enyhe felháborodással a hangjában.

-Gyere!-szolt atyáskodóan a sün.-Elkísérlek egy darabon. Úgy látom szükséged van rá.

A kisRóka kívűl értetlenséget tettetve, belűl igazat adván a sünnek, bátortalan léptekkel elindúlt a sün mellett, aki csak mesélt és mesélt, egész úton példázatokat és történeteket regélt a rókának, aki a kezdeti zavarából lassan-lassan kilépett a nyugalom állapotába. Már nem nyalogatta a bundáját, már nem csavargatta a farka végén himbálózó pamacsot, és már nem érdekelte, hogy útközben beleállt a sün egynéhány tüskéje a puha bundácskájába.

Mikor közös útjuk végére értek a kisRóka már magabiztosan emelte nagy barna szemeit a kisSünre, és ezeket mondta:

-Köszönöm, hogy elkísértél egy darabon. Most az útjaink elválnak. Nekem tovább kell sodródnom, hiszen ez a természet rendje, a rókák rendje. Kérlek ne ítélj el azért, amilyen vagyok. Nem tehetek róla. Nem értesz még engem, de én sem téged...de talán nem is ez a fontos, csak az, hogy biztonságban érzem magam melletted bandukolva és biztonságban érezlek téged magamtól, hiszen bár én vagyok a ragadozó, mégis neked vannak tüskéid, s a puha vörös bunda nem véd meg semmitől. Ezért jobb az óvatosság. Harapni tudok, de még gyenge vagyok és kicsi, s néha úgy érzem örökre az is maradok, s ezért a harapásaim nem úgy fájnak ahogy én szeretném, ahogy nekem fáj mások harapása. Nem a bántás végedt szeretném, hanem az érzés végedt, a kötődés végedt. De majd egyszer te is megérted, ha majd úgy szúr meg valaki, ahogy el sem tudtad képzelni, még álmodban sem. Köszönöm a társaságot. Isten veled.

Így végezvén kis monológjával a rókánk aprozó léptekkel elbaktatott az erdei avarban neszezve.

A sün, csodálkozó nagy zöld szemeivel még sokáig nézett utána, még akkor is mikor már nem látta magát a rókát, csak a tüskéket amiket benne hagyott abba a vörös bundába, s az összes harapás, szúrás, karmolás nyomot ami a tökéletesen ápolt bundácska alól kikandikált.

Aztán egy őszivasárnapdélutánimindenokmelegvanésszépazélet mosollyal az arcán elindúlt az ellenkező irányba...mosolygott mert tudta, hogy az erdőben valahol van egy róka, aki ugyan úgy mosolyog, mint ő, ugyan úgy bandukol az őszi milliószínű avarban, mint ő, és ugyan úgy a Non, Je ne regrette rien című dalocskát dudorássza az orra alatt.

-„Van egy barátom...”- gondolta a kisSün.

-„Van egy barátom...”- gondolta a kisRóka.

Játék

A felnőttek gyerekes játéka a háború, a vallás, a bőrszín és a nemzetiség. Valami miatt kell játszani, valamilyen szabályokat fel kell állítani, ahhoz ,hogy a játék működjön is. Hát pick the first one és már játszhatsz is. Játékból elhiheted, hogy érdemes és fontos az amiben hiszel, érdemes és fontos érte ölni, írtani, s még meghalni is. Mint gyerekkorodban, amikor elhitted, hogy igenis sírni kell azért mert elhagytad a cseresznye-fülbevalód(pedig százával termett még a fán), igenis haragudni kell azért, mert Kinga elvette a kedvenc babát(ami tulajdonképpen az övé, de akkor is), és igenis bosszút kell állni Lórin, mert nem veled akart játszani(így bosszúból te is mással játszottál). És aztán felnő az ember, úgy gondolja végre beléphet abba a misztikus, fontos és felnőttes világba amiből mindig kitíltották, ami mindig nem neki való volt, ami sosem volt érthető, és várja, hogy valami titok feltárúl előtte, valami gyökeresen megváltozik, és csak várja és várja a kilencven fokos fordulatot, és.... és nem változik semmi. Ugyan úgy maradnak a játékok, semmit nem változnak: sírsz amiatt amit elvesztettél, és nem látod, hogy mennyi minden van, amit kaphatsz; haragszol azért, mert másnak van meg az ami neked kellene; és ha nem fogadnak be a pártba/a vallási csoportba/ a cégbe/ a zenei stílusba vagy az akármibe, akkor kitalálsz magadnak egy újat amibe nem fogadod be azokat akik nem fogadtak be. És csak játszod a játékot, fontosnak hivén magad és mindent, amit csinálsz, ami mellett kiállsz, amiben hiszel. És határozottan hiszed, hogy te is alakítod a világ sorsát, hogy a te szavad is számít, hogy csak az igaz amit te vallasz és mindenki más téved. Furcsa, hogy mindenki aki elhatározásból csinálja amit csinál, határozottan hiszi, hogy jó amit csinál. Egy sorozatgyilkos is azért teszi, amit tesz, mert neki az a késztetése, és ő tudja, hogy attól jobb lesz a világ amiben élünk. 

Én a terroristákat is mindig úgy képzeltem el, mint a kicsi srácocskákat, akik bandákban játszanak. Ha belegondolok, persze borzalmas amit csinálnak, de maga a viselkedésük roppantúl gyerekes. Ilyesztgetjük egymást, fitogtatjuk az erőnket s várjuk, hogy a másik mit lép arra, hogy mi megböktük...valószínüleg visszabök, hiszen egy bökést nem lehet bökés nélkűl hagyni.  A bökés bosszút kíván, és vért és verejtéket, nah meg életeket és kapcsolatok szétzúzását, és évszázadokon át tartó haragot és háborgást. Egyszer régen valaki elkezdte a bökést, és azóta már lassan nem is mindig tudjuk miert, de bökössük egymást, mindenki mindekit.(Csak halkan jegyzem meg, hogy a facebookon is ez a legmarhább alkalmazás)

...vajon mi történne a világgal ha egyszer egy ember azt mondaná, hogy nem, nem bökök vissza, ha lyukasra bökdösik az oldalamat akkor sem. Talán ez is láncreakció, és egy idő után nem lenne aki bökdössön hiszen őt sem bökte meg senki. Milyen jó is lenne ha egyszer minden ember meg tudna bocsátani:azért mert ráléptek a lábára, mert nem engedték előre az ajtónál, mert valaki megkarcolta az autóját, mert kirúgták, mert elvesztette mindenét, mert megverték az utcán, mert börtönbe csukták, mert meggyilkolták egy szerettét, mert kiírtották a családját, mert megalázták a nemzetét, mert kicsúfolták a vallását...és még miegymás. 

Kezdenek írtóra hippi gondolataim támadni mostanában, de meguntam, hogy csak az van, hogy kit miért és mennyire utálunk. Én szeretnék szeretni mindenkit, csak egy kicsit kellene arra törekednie mindenkinek, hogy szerethető legyen.

homesick...

Megint elkapott az a "menjünk haza kicsinek/embernek lenni" érzés és nem tok szabadúlni tőle. Lehet, sőt biztos, hogy én vagyok a béna, de én nem tudom az érzéseimet, hangulataimat kifejezni egy szóval soha. Mindig egy sűrített szóhalmazt vágok oda az emberekhez, legalábbis ha komolyan kérdik azt, hogy hogy vagyok s nem csak megszokásból.
Most éppen annál a hangulatnál tartok, hogy egy nagyvárosban csak magányos lehet az ember, mert a sok beton megöli az érzelmeket, a meleget, a kapcsolatteremtési lehetőségeket, s hogy az egyetelen érzelem ami bennem van az "üljünk ki egy baszott magas blokk tetejére hajnalban, csak így ketten-hárman veletek s nézzünk kifele a világra egy cigivel s együtt".
Pedig tudom, hogy a nagyvárosban nincsenek egészséges kapcsolatok, itt nincs ilyen hogy együtt, itt nincs ilyen, hogy veletek. Itt csak olyan van, hogy Én de Mindekivel, és nem "Csak" veled, mert az "gáz" ha nem vagy barátságos meg nyitott, akkor egyből fura vagy, hogy valaki szavaival éljek "hülye picsa". De minek mindekivel ha itt úgysincsenek egészséges kapcsolatok? Itt minden perverz vagy beteg, de legalabbis nem helyén való, persze most kinek is a számára(?). Nah és persze ki mondta, hogy máshol jobb lenne? És persze vannak olyanok is akiknek ez sikerűl, mármint a normális kapcsolat összehozása. Vannak akik meg tudnak tartani egy barátságot barátságnak, egy szerelmet szerelemnek, sőt vannak akik normálisan tudnak élni abnormális kapcsolatokban is(félreértés ne essék: nem nemekről beszélek, hanem annál sokkal fontosabb tényezőkről, mint érzelmi szálak meg miegymás). Nevezhetném ezeket az embereket érzelmi zseniknek, hiszen átlátják a kusza szálak káoszát és élni tudnak benne, boldogok tudnak lenni. Igen, jól látod, irigylem őket valamilyen szinten.
Néha szeretnék én lenni az akinek sikerűl, az aki fontos lesz valakinek és kapcsolatot teremt a nélkűl, hogy bűntudata legyen vagy, hogy rosszul sűljön el nagyon rövid időn belűl. Szeretném, hogy a barátságaim barátságok maradjanak úgy igazán, hogy legyen akire számíthassak, s hogy legyen akinek én vagyok az első akit hív ha csak egyszerűen beszélgetne valakivel.
Nah ez nem ilyen önsajnáltató, magányomat a világbakiáltó, panaszözönnek indúlt de így jött össze, s amit egyszer leírtam azt soha nem írom át. De nem baj, holnap megyek haza, s újra kicsi leszek/ember leszek...talán...lehet még sikerűl...

wikileaks

Mérges vagyok...ideges....nem tudom miért, de már nagyon rég óta nem tudott ennyire felzaklatni semmi! Néha jól jön, hogy ráébredek, hogy semmi vagyok ebbe a világba, hogy az én problémáim felszínesek és üresek, lényeg és valós probléma nélküliek. Persze mindig akkor törnek rám az ilyen dolgok, mikor házit kéne írjak, és ilyenkor persze mindenre van időm, csak arra nem hogy meg is írjam...
Az emberségesség fogalomnak/kifejezésnek/szónak egyáltalán mi köze az emberhez? A jóság az emberséges, a rossz pedig embertelen... pedig az emberben mi a jó? Miért az ember a jóság példája? Én borzalmasabb állatot, mint az ember még nem láttam...lehet én vagyok a műveletlen... de amelyik faj saját fajtársait, és azok utódait végzi ki, csupán szórakozásból, az nem lehet/nem szabad a jóság példája legyen...
Persze ezzel most én is képmutató vagyok, mivel erről eddig is tudtam, nem most jöttem le a falvédőről, és mégis kell egy csendes hétfő délután, egy ismerős a facebookon és egy youtube videó, hogy előkaparjam a szőnyegalásöpört mérgeimet, felháborodásaimat, kiakadásaimat és totális kiábrándulásaimat....amiket ugyan olyan könnyen szőnyegalásöpörtem, mint azok, azon bűneiket, akik és amik miatt mérgelődöm, felháborodom, kiakadok és kiábrándulok.
És odáig jutok, hogy csodálkozom, hogy még van odakint valaki, valami...élet, vagy hasonló dolog. Csodálom, hogy egy ilyen világ felett, ilyen gyönyürűen tud hullani az a tiszta fehér hó, ebből a természetfelettien csodálatos neonlila égből...hogy a vadlibák csak úgy tudnak röpdösni az égen, párosan, nyugalomban...s hogy én egy meleg szobában, kávéval a laptopom mellett, nyugodtan háboroghatok, hiszen nem kell félnem semmiféle negatív következménytől...nyugodtan elmondhatom, hogy mennyire utálom, hogy az ember olyan amilyen, és hogy mennyire utálom magam, csak mert ember vagyok...nem fog érte senki agyonverni, megkéselni, halálragázolni, lelőni vagy felrobbantani érte az utcán, mert senkit nem érdekel...és közben vannak akiket agyonvernek, megkéselnek, halálragázolnak, lelőnek vagy felrobbantanak az utcán csak azért, mert élnek, mert olyanok amilyenek, mert éppen ott vannak, mert jelentéktelenek valaki számára...
és tudom, hogy sokak szerint ezért hálásnak kellene lennem, hogy nekem nem kell félnem, max attól, hogy lebasz a tanárom ha nem csinalom meg a házimat holnapra...de én nem tudok hálás lenni....addig nem amíg, tudom, hogy vannak(és rengetegen vannak) akiknek nincs okuk hálásnak lenni...

már nem...

Már nem tudom, hogy van-e mondanivalóm, vagy csak koptatom a szavakat, s pocsékolom a füzetlapokat. Nem tudom, hogy akarok-e még valamit kezdeni azzal amit mondok, vagy csak megszokásból beszélek, mert az nekem jó, s hogy azzal mások gazdagodjanak már nem célom, érdekem, akaratom. Már nem figyelek arra, hogy mit hogyan mondok, csak jöjjön ki belőlem, s aztán jól van, mint mikor egy mélyen ülő pattanást addig kínzol, míg ki nem nyomod, s nem érdekel, hogy az idő közben okozott seb csúnyább, mint maga a pattanás volt/lett volna valaha...

Enes Halilovic:
Prelúdium

"Láttam egy dajkát, ébresztgette a babáját, hogy megszoptassa.
Mondom neki, ha éhes lenne, nem aludna.

Erre a dajka:
Alszik, de éhes,
Mert megdagadt a mellem.

Te sem, ki előveszed e sorokat,
Nem a saját akaratodból ébredtél fel.

Én sem írok pusztán magamnak."


...én sem írnék pusztán magamnak...kell valaki odakint/túl/át/fenn/lenn/ bárhol, aki hallja és befolyásolódik tőlem...kell, hogy hatalmam legyen, legalább egy ennyi, ha már az én életemet is mások irányítják...

én és a félelm(Én)ek

Az ejjel lázámom volt...az első életemben,legalábbis amire emlékszem...(tanúlság: az ellegánsosság nem kifizetődő, még ha Robert Levinről van szó, akkor sem.) Láttam egy fénylő fehér ajtót a nagy fekete semmi közepén, s mikor az az ajtó kinyílt, anyagtalan önmagamat éreztem a hátamhoz símúlni, valahogy nem is hozzám hanem belém tapadni, de mégis beszélt hozzám, valamilyen furcsa bálnaszerű nyelven, ilyesztő és titkos dolgokat. Éreztem, hogy félek, félek ettől az Én-től, félek attól amit mond, mert mind igaz, és elkerűlhetetlen. Aztán újabb fehér ajtó nyílt, és már hárman voltam az ágyban, és már túlerőben volt az anyagtalan Én, mint én, és fel akartam ébredni, de Én csak sugdosott félelmetes bálnahangján, és nem volt erőm kinyitni a szemem, mert újabb ajtó nyílt és én már lassan nem is voltam az ágyamon, csak az anyagtalan ijesztő semmi Ének, és csak mondták félelmetes igazságaikat és én féltem, hogy hiába nyitom ki a szemem, ők ugyis ottmaradnak bennem, bálnahangjukon sivítva, hogy úgysem lesz jobb ennél soha!