2011. október 18., kedd

I Can Feel You




Esterházy Péter:
"Van egy nő. Gy. Ha megpillantom, nagyokat kell lélegeznem. Délelőttönként el is szédülök. Ideges vagyok. Idegességemben ásítozok. Ez rá is átragad. Ott állunk, ő a csöndességével, eszességével, természetes kedvességével, halk mozdulataival, tapintatával, félénkségével, tisztaságával, romlatlanságával, bölcs ártatlanságával, én meg nem is tudom, mivel, üres vagyok, bennem is ő van, a csöndességével, eszességével, természetes kedvességével, halk mozdulataival, moccanó két mellével, pihéivel, tapintatával, félénkségével, tisztaságával, romlatlanságával, combjai suhanásával, a váratlanul bumfordi bokájával, bölcs ártatlanságával, ott állunk és tehetetlenül ásítozunk egymásra.”
...mert szótlanul hagynak a szavak...mert néha nem is kellenek...mert lehet csak szótlanul ásítozni egymásra, és mégis minden rendben van...pedig a szavak a kedvenc játékszereim, sőt, többek nekem annál...melletted mégis feladom őket, és a válaszaimat is...nem fogok mindent megmagyarázni, mert úgysem értem...csak ásítozni akarok, együtt, mosolyba torkollva...

2011. október 12., szerda

Barát



Szeretem, hogy nem azt mondod amit más mondana, hanem azt amit gondolsz, mert nem akarsz megfelelni. Szeretem a véletleneinket. Szeretem, hogy hülyeségeket kérdezel az éjszaka közepén, és nem is vársz rá értelmes választ. Szeretem, hogy nem értesz, és nem is akarsz mindenáron megfejteni. Szeretem, hogy lettünk és vagyunk így hirtelen...

2011. május 15., vasárnap

Nem zavarom csak figyelem




Itt nézlek a képernyőmön, mert élőben nem látlak majdnem soha, meg aztán olyankor nem is merlek nézni, mert nem illik bámúlni ugyebár. Itt nézlek téged és nem látom magamat, mert nem valódi a szemed tükre, már valakit/valamit tükröz, valakit/valamit akit/amit beleégetett a szemedbe a fotós művészete, s én már nem férek el ott, csak kívánkozni tudok. Mint a gyermek, aki későn ért oda a körhintához, s helyet már nem kapván, csak a mások boldogságán tud keserédesen vidúlni. Itt nézlek téged és éppen ott tartok, hogy lehet hogy nem is akarlak ennél jobban ismerni, mert most vagy tökéletes nekem, s holmi mélyebb megismerés csak elrontaná az illúziót. Itt nézlek téged és nem hiszem el, hogy eddig nem is láttalak, hogy eddig elvakítottak más illúziók, melyek a megismerés után szertefoszlottak, s már látom a mesebeli díszlet mögött a huzalokat és a futkosó díszletmozgatókat. Itt nézlek téged és nem tudok mást nézni mert szép vagy, amit (természetesen látszik, hogy) te is tudsz magadrol, csak az nem látszik, hogy mást is látnál magad körűl, de már láthatod, milyen ügyesen rombolom a saját illúzióimat. Itt ülök és nem látom magamat, de már lassan téged sem, csak a könyvet a kezedben, a tükröt a szemedben, s a zöldet.

2011. április 20., szerda

Bent/banned



voltál már szomorú és kibaszottul boldog egyszerre? volt már alhatnékod meg bulizhatnékod egyszerre? akkor voltál már kér tűz között a pad alatt...ott vagyok. és mindkét felölről éget, és még a fenekem is fáj a kemény padlótol. újra és újra érzem a fehér fájdalmat a csontjaimban, hiába a sok csillapító, a sok ellenszer, hiába minden szó, kimondott vagy leírt vagy csak elgondolt, hiába minden szín, látott, tapintott vagy benyomásként megjelenő, hiába minden hang, új, régi vagy saját. fájnak a századjára is monotonon elismételt frázisok, melyek minden egyes elhangzás után kevesebbet jelentenek. érezni szeretném azt amit igaznak vélvén annyit hangoztatsz, nem pedig hallani, és szomorúnak lenni attol ami boldoggá kellen, hogy tegyen. néha úgy érzem mindent ford ítva csinálok, talán már születéskor fordítva indúltam neki a világnak. fordítva érzek, látok, érzékelek, szeretek, utálok, gondolkodom és beszélek. valami bajvan az énnek nevezett gépezettel, rossz programot futtat, vagy mindenki másnak rossz a programja...csak a szokásos „ki is a bolond?” kérdés. minden pörög körülöttem, minden pillanatban benyomások tömkelege rohan meg és én mégis azzal az egy-két kis kicsinyesnek felcimkézett érzésemmel, gondolatommal vagyok el minden egyes napon, amik nem hagynak szabadúlni. itt ülök, a pupilláim kitágulva, és érzem hogy valaminek ki kellene nyílni, de nem nyílik semmi, semmi fele, és nem nyit semmi felém sem. futnak a képek a szemem előtt mint a mozivásznon és én nem fogok fel belőlük semmi lényegeset. fut el az élet a szemem előtt s én be vagyok zárva magamba. valaki keresse meg a kulcsot, mert az enyémet elvesztettem.

2011. április 5., kedd

Hagyjál békén!

Hagyjál békén légyszives! Jó?! Már a tököm ki van az ilyen boldog emberekkel, mint te. Kis happy, s minden jó, s minden szép, s mindennel meg vagyunk elégedve, mint a szovjet küldöttség. Csak éppen semmi sem jó, s nem is lesz az, attól, hogy te azt mondod, hogy az lesz. Esküszöm a falra tudnék mászni néha az ilyen pozitív emberkéktől! Ha úgy érzem, hogy szart sem érek nem azért mondom el neked, hogy azt mond, hogy „áh, nem is igaz”. Nem várom el, hogy mondj bármit is, csak legyen valaki akinek elmondhatom, hogy mennyire utálok ilyenkor mindent és mindenkit aki egyszer él és mozog. Nem várok sem mímelt együtt érzést, sem atyáskodó megcáfolást, sem semmi ilyen közhelyet, amitől még inkább kiakadnék az emberiségre s magamra főleg, hogy mekkora állat vagyok, hogy sosem tudom megválogatni az embereket magam körűl. Hogy sosem tudom megválogatni, hogy kivel hogyan lehet viselkedni, vagy, hogy mit is akarnak valójában s emiatt mindig pofára esek. Egy pillanat alatt el tudok baszni mindent, s utánna hónapokba telik míg valahogy kivakarom magam a letargiából s a begubózásból. Sosem értem, mit akarnak tőlem az emberek. Leginkább mindegyik ugyan azt a semmit, s ettől kiakadok, s néha ugyan azt a valamit, s attól is kiakadok. Mert kurvára nem tudok nemet mondani, pedig már ideje lenne megtanúlni, s példáúl szerinted hányszor kell egy embernek elkövetnie ugya azt a hibát, hogy végre tanuljon belőle? Mert én már lassan a századiknál tartok, s még mindig ugyan olyan hülye vagyok. S ezt sem értem, hogy te is csak ott ülsz, s ordítani tudnék attól, hogy nem veszed észre, hogy azt akarom, hogy foglalkozz velem. Bár mikor foglalkozol velem, akkor zavarba jövök, s hülyeségeket beszélek ha egyáltalan megszólalok, s akkor utánna meg megint jöhet a fejnek a falba való verése...sehogy sem jó, sosem az kéne nekem sem ami kéne, hogy kelljen, bár szerinted ez is gubózás, de ez már csak ilyen nállam. Mindig tudom, hogy mit kéne de sosem azt csinálom...van ez így az ember életében...hogy valami mást szeretne, valami újat, de az a valami új nem jön könnyen, nem következik csak úgy be, azért áldozatokat kell hozni, mint ahogy mindenért ami igazán jó, áldozatot kell hozni, valamiről le kell mondani, ami persze megéri azért a jóért...csak az ember fia nem mindig látja előre, hogy az a lemondás meg fogja érni, így inkább üldögél a saját kis megszokott „így is jó”-jában és el van, mint a befőtt, mert az kényelmes és nem jár fájdalommal, meg fájdalom okozással...de néha nem árt kegyetlennek lenni magaddal vagy másokkal szemben, azért, hogy hosszútávon jobb legyen minden mindenkinek...nah...légyszives szólalj meg...vagy hagyjál békén!

2011. március 28., hétfő

I found you found me

Tudod, ez olyan, mint mikor egy félénk állatot szeretnél odacsalogatni magadhoz. Te tudod, hogy nálad van az ami kell neki. Ő is tudja, hogy nálad van az a valami ami mindennél jobban kell neki, ami nélkül nem tud élni. De ha te akarnál közeledni feléje, ha tálcán kínálod neki azt a valamit, ami kell neki, akkor megijed, hátrahőköl és elszalad. De ha nyugodtan ülsz és csendben figyeled őt, lassan belátja, hogy nincs miért tartania tőled. És akkor lassan közelebb merészkedik hozzád, talán még a szemedbe is néz, s ha elég türelmes vagy, egy óvatlan pillanatban a fejét a kezedbe simítja, amint a falatot kicseni belőle, s az öledbe ül, puhán elhelyezkedik, s többet sosem akar majd elmenni.
Ez egy elhatározás ami benned születik meg, de csak ő tudja megvalósítani. Bármely más esetben lehetetlen lenne, kivitelezhetetlen.
A Biblia azt mondja: Egy Test és Egy Lélek. Szerintem nem lehet. Szerintem két Teljesen különböző test, az utolső apró porcikájáig egyedi mindkettő, és két Teljesen különböző lélek, az utolső apró rezdüléséig egyedi mindkettő. Az akarat és az elhatározás kell egy és ugyan az legyen. Az akaratom, hogy befogadjam a szemed az én szemembe, és az elhatározásod, hogy az én szememben akard látni magad ezután örökre.

2011. március 19., szombat

Vigyél el


hagynak…az eső, a tavaszi levegő gőze, a nedvesség, a víz, a patak az útszélén, a kanális, a pocsolya hangja mikor beleugrasz, a sár, a rohanás, a kacagás, a fehér fogak, a csillogás a szemedben, a mozdulat amivel a hajadat igazítod, a vizes ruhák illata, a rumli a szobabában, a huncut összemosolygások az ajtóban, a versenyfutás az ágyig, az ölelés, az üveggolyókként guruló nevetés, a csók, a szuszogás, a levegő után kapkodás, a sohajtások, a csend, a kromatikus élvezet, az eső illata a bőrünkön, a szűrt fény a takaró alatt, a harapás, a karmolás, a biztonság, a nyugalomba összebújás...hagynak el...a forraltbor színe a szememben, egy kocsma, egy kávé és egy cigi biztonsága a téli hidegben, a fekete sör keserű íze Bálint napon, a hideg, a téli szoba illata, a vasárnapi semmittevés, az egyedüllét, a lánc-cigizés, a túl sok vodka, a hajnal a Matyi-téren, a hajnal a Múzeum téren, a majdnem hajnal a Krajczárban, a mindenki és mégis senki, a tiszavirág barátok, a tánc, a színek kavargása a falon, a hazakisérés, a kart-karbaöltés, a le hülye picsázás, a csendes magány az éjjeli hazaúton, a hangos magány az éjjeli hazaúton, a People are strange „bőgetése” a fülembe, a virtuális ölelések, a be nem tartott ígéretek...hagynak el a...a gondolatok amik nem fogantak meg, a megfogant gondolatok elvetélései, a búskomorság szépsége, a boldogság szépsége, a nyugalom szépsége, a biztonság, hogy tudok valamit, a biztonság, hogy érdekel valakit, a biztosság, hogy megértem amit mondanak, az álmatlanság termékenysége, a kipihentség puhasága, a sötétség a szememben, a saját kis beteg világom, a kitalált történetek, amiket addig mondtam, míg én is elhittem, hogy igazak, a másik életem, ami a fejemben játszódik...hagynak el a szavak...

2011. március 16., szerda

Kempff - Brahms Intermezzo op.116 no.2 in A minor



Porcelánbaba: Szeretnéd?
Bohóc: Igen.
Porcelánbaba: Akkor mi tart vissza?
Bohóc: Félek.
Porcelánbaba: Mitől?
Bohóc: Hogy fájni fog.
Porcelánbaba: Neked?
Bohóc: Nem. Neked.
Porcelánbaba: Én nem félek.
Bohóc: Talán jobb lenne.
Porcelánbaba: Hozzám soha nem ért még senki. Féltenek, nehogy eltörjek.
Bohóc: Ami egyszer eltört azt nem lehet újraéleszteni.
Porcelánbaba: Minek élni ha nem éreztél még soha?
Bohóc: Akkor...tényleg nem félsz?
Porcelánbaba: Nem!
...a Bohóc olyan erősen szorította magához a kis Porcelánbabát, hogy az millió csillogó darabra tört...a Bohóc csak állt, szemeiben megcsillant a porcelánpor, mely a lábai előtt hevert...majd egy simogató tavaszi szellő felkapta és kavarogva leseperte az ablakpárkányról a kis Porcelánbaba hamvait...de a csillogás ott maradt a Bohóc szemében, kezében, és szívében...

2011. március 13., vasárnap

Dilemma

A fehér nyuszi ül a ketrecben. A fehér cica ül a ketrec előtt. A fehér nyuszi kifele néz a ketrecből. A fehér cica befele néz a ketrecbe. A fehér nyuszi látja a kintet és a cicát. A fehér cica látja a bentet és a nyuszit. A fehér nyuszi ki akar jutni a ketrecből. A fehér cica be akar jutni a ketrecbe. A fehér nyuszinak a cica a halál. A fehér cicának a nyuszi az élet. A fehér nyuszi a kinttel megkapja a szabadságot, de a cicát is. A fehér cica a benttel megkapja a nyuszit, de a ketrecet is.
A szabadságnak halál az ára. Az életnek rabság az ára.

2011. március 6., vasárnap

Álmom

Talán már századjára ülök ezen a kanapén a sötétben, a térdeimet ölelve, bámulván az ajtót amelyken távoztak, rettegve a következő látogatásuktól, a Felejtés Napjatól, amikor valakiket el kell engedni, és el kell felejteni hogy valaha léteztek. Másképp nem bírnám ki ép elmével, másképp már várnám őket, amit nem szabad, bármennyivel is könnyebb lenne úgy. Csakhogy most az én karomon virít a jel, az éjjeli sötétben is világítanak a fekete számok amiket belémégettek. Már sokadjára éltem meg a procedúra lefolyását, a napot mikor eljönnek és megjelölnek. A helyzet nem jobb akkor sem ha nem kapsz jelet, elég ha a megjelöltek szemébe nézel és már érzed a leírhatatlan félelmet ami marad Utánnuk. A megkönnyebülés csupán azon pár másodpercig tart, amíg az agyad felfogj, hogy elhaladtak melletted, és a nehéz szuszogásukat, a fekete csuhák neszezését már a hátad mögűl hallod, csak ennyit tart a fény azon a napon...a többi mind vak sötétség. De most nem haladtak el mellettem, most láttam az arcukat, most láttam, hogy nincs is arcuk, csak fehér állatkoponyák néznek vissza rád, két fekete, üres szemüreggel...most az arcomban éreztem a nehéz szuszogásukat, a vállamon hosszu csont-ujjaikat, és a reményt, hogy nem, mégsem, még most sem én leszek, és a félelmet, azt a borzalmas félelmet, az ismeretlen félelmét...és a fájdalmat amint a húsomba égnek a fekete számok, belém vésik a sorsom, az életem...legalábbis a végét.
Felálltam a kanapéról, úgy éreztem sétálnom kell. A kertben és az úton lefelé még tartott az éjszaka. Már évek óta tart ez az éjszaka...de most már vége lesz. Még egy hét és vége lesz. Ez a legbiztosabb dolog amit valaha tudtam. Mégis menekülnék előle. Karbatett kézzel botorkálok lefele az úton gyorsuló léptekkel, vissza-vissza tekintve, csak minél messzebb a háztól, hátha az út végén az éjszakának is vége lesz. De nincs vége, soha sincs vége a sötétnek, a félelemnek, a rettegésnek a következő naptól...csak most lesz, csak most az egyszer lesz vége...még pár nap és vége. Ez a legbiztosabb dolog amit valaha tudtam. Mégis inkább ragaszkodnék ehhez a borzalomhoz, már én sem értem hogy mi az értelme, mi a célja a félelmünknek, de félek, a többiekkel együtt rettegek a következő naptól...mert így szoktam meg, mert sohasem akartuk igazán, hogy másképp legyen.
Egy kanyarhoz érek az úton. Megtorpanok. Ilyen messze még sosem jártam a háztól. Furcsa érzés fog el, és egy fekete csuha neszezését vélem hallani a kanyar után. Ijedtemben elkezdek visszafele rohanni. Vissza a rettegésbe, mert azt ismerem. A félelem sem olyan félelmetes már ha az ember hozzászokik. A házban csend van, mint mindig. Sosem hallani hangos szóváltást, beszélgetést, nevetést. Csak suttogást, főleg ezeken a napokon. Fölmegyek a szobámba. Ő is ott ül az ágya szélén. Én is leülök az enyémre. Bámuljuk az egymás karján virító számokat. Már csak egy hetem van vele. Már csak pár napig láthatom az arcát, érezhetem, hogy megölel, érezhetem, hogy van. Arra gondolok, jó lenne egy hétig csak vele lenni, csak ölelni, csókolni, szeretkezni vele. Hiszen ezt szokták csinalni az emberek mikor tudják, hogy meg fognak halni. Nekem csak ő van. Végül is egy hét múlva úgyis vége lesz. Még egy pár nap és vége lesz. Ez a legbiztosabb dolog amit valaha tudtam.

2011. január 23., vasárnap

Egy kis figyelmet kérek!

Ahmm…Egy kis figyelmet kérek! Mert ha van figyelem, akkor van haladás. Ha van haladás, akkor van sikerélmény. Ha van sikerélmény, akkor van megnyugvás. S ha van megnyugvás, akkor minden rendben, s boldog vagy. Csak el kell kezdeni figyelni. Követekezőkor figyelmet kérek karácsonyra is, egy jó nagy adaggal, mert sosem elég belőle s folyton nélküle maradok. S így nem lehet haladni…pedig nagyon kéne már az a boldogság. S a szétcsúszás nem egy opció. Nem lehet az! Bár ha már itt tartok, akkor már meg volt a szétcsúszás, s akkor már minek is, bármit is…kérni, követelni, könyörögni…magamtól, másoktól, egy magasabb erőtől…tőled? Vagy mi?...nem tudom, de kell és hiányzik, és muszáj, hogy legyen, mert nélküle(d) nincs semmi. És csak ülök és csinálom a nagy semmit, mert azt lehet a legjobban csinálni ilyenkor. Mert ha van a semmi, és be van állva a nagy semmi (beléd, belém), akkor kell csinálni azt, mert másképp nem lenne, még az a semmi se. És valami kell, hogy legyen! Egy kis figyelem, az kellene, hogy legyen. Csak egy kicsi...csak ennyi...csak...