Itt nézlek a képernyőmön, mert élőben nem látlak majdnem soha, meg aztán olyankor nem is merlek nézni, mert nem illik bámúlni ugyebár. Itt nézlek téged és nem látom magamat, mert nem valódi a szemed tükre, már valakit/valamit tükröz, valakit/valamit akit/amit beleégetett a szemedbe a fotós művészete, s én már nem férek el ott, csak kívánkozni tudok. Mint a gyermek, aki későn ért oda a körhintához, s helyet már nem kapván, csak a mások boldogságán tud keserédesen vidúlni. Itt nézlek téged és éppen ott tartok, hogy lehet hogy nem is akarlak ennél jobban ismerni, mert most vagy tökéletes nekem, s holmi mélyebb megismerés csak elrontaná az illúziót. Itt nézlek téged és nem hiszem el, hogy eddig nem is láttalak, hogy eddig elvakítottak más illúziók, melyek a megismerés után szertefoszlottak, s már látom a mesebeli díszlet mögött a huzalokat és a futkosó díszletmozgatókat. Itt nézlek téged és nem tudok mást nézni mert szép vagy, amit (természetesen látszik, hogy) te is tudsz magadrol, csak az nem látszik, hogy mást is látnál magad körűl, de már láthatod, milyen ügyesen rombolom a saját illúzióimat. Itt ülök és nem látom magamat, de már lassan téged sem, csak a könyvet a kezedben, a tükröt a szemedben, s a zöldet.
