Az orrom

Életem nagy sztorija, amire előbb vagy utóbb mindenki rákérdez: neked mindig ilyen piros az orrod, vagy csak meg vagy fázva? Nos, van egy egyszerű magyarázat rá, de azzal nem untatok senkit. Inkább elmesélem azt a fantasztikus történetet, amit az évek során felépítettem a piros orrom köré, s ami, ha a sors is úgy akarja, csak gyarapodni fog, ahogy egyre többet és többet tudok meg „előző életeimről”.

A mese végével kezdem. Tehát megszülettem. S mindenki, főleg édesanyám nagy aggodalmára és csodálkozására, nem sírtam. Éltem és virúltam, mocorogtam s szuszogtam...csak éppen nem sírtam. S mivel a konvenciók szerint egy újszülöttnek márpedig sírnia kell, a bába asszony zavarában, megszorította az orrom. Meg is lett a hatása: ordítottam én, mint a fába szorúlt féreg, s az agresszió nyoma, eleinte skarlát, majd piros, majd rozsaszín foltként ma is ott díszeleg az orromon.

Ezek a puszta tények, de hogy magára a sírás hiányára mi a magyarázat...most elárulom nektek. Még nem meséltem senkinek. Nem egy egyszerű vagy szép történet, de hát az élet nem az. S hogy az enyém mégis az lehessen, mások szenvedtek és tűrtek előttem.

Mindig is azzal magyaráztam magamnak ezt a furcsa történetet, hogy mikor kipottyantam erre a világra, nem lepett meg igazán semmi. „Láttam én már rosszabbat is”, legyintettem volna a kis kezemmel, ha lettek volna hozzá eléggé kifejlődött motorikus képességeim, nah meg ember, aki értette volna a gesztusom. Így csak pislogtam körbe csendesen, s vártam, hogy valami meglepjen.

Tudom, most mind azt kérdeznétek: de hát mi rosszat láthatott egy újszülött? Mindent! Mert én ott voltam már a dédszüleimben, nagyszüleimben, szüleimben, minden rokonomban akik előttem jártak, és végignéztem mindent. Láttam elhagyatottságot, háborút, fájdalmat, gyászt, halált, egyedüllétet, szenvedést, hiábavalóságot, kínzást, árulást, haragot...de ugyan akkor szeretetet, megbocsájtást, élni akarást, boldogságot és életet is. Ott voltam csendes sötét szobákban, ahol a nők férfi nélkül szültek gyereket, s férfi nélkül nevelték is fel őket. Ott voltam viták alatt, ahol a családi gőg nem engedett a boldogságnak utat, s így termelt vénkisasszonyokat és vénlegényeket. Láttam, ahogy dédszüleimnek mennie kell, otthagyni az otthont, csak mert az túl nagy, túl tehetős, és mert túl rossz felén álltunk a háborúnak. Ott bújtam az autó hátsóülésén, egy pokróc alatt nagymamámmal, mikor gyerekként csempészték át az újdonsűlt határon, s vele együtt nem értettem, hogy hogyan lehet határt húzni oda, ahol eddig nem volt. Ott voltam a kórházban és ápoltam a sebesűlteket, majd véginéztem, ahogy az amerikaiak „felszabadítanak”.  Ott voltam a harctéren is, és lőttem, kitudja kit...az ellenséget. Voltam fogságban, fáztam, éheztem, cigarettát adtam el kenyérért, rothadt, fagyott krumplit kapartam ki a dermedt földből, hogy ne haljak éhen, és fáradt olajjal kentem be magam, hogy a bolhák meg tetvek békén hagyjanak, s ne kapjak el holmi betegséget, amibe két nap alatt belehalok. Voltam munkatáborba deportálva, fiatalon és erősen, hogy aztán megtörve, a végkimerülés határán térhessek vissza otthonomba, ami már nem volt. Katonák toloncoltak ki a saját házamból egyik percről a másikra, s csak a talpraesettségem mentette meg néhány ingóságom, amikből aztán évekig tengettem magam, várva a levelet férjemtől, fijamtól...ami sosem érkezett meg. Ott voltam, mikor önző okok miatt tűrhetetlen hosszúra nyújtották a haldoklásom, s ugyanakkor végig néztem ezt a szenvedést, feleségem és lányom szemén keresztűl. Ott voltam az összes behívónál, beidézésnél, késő esti telefonhívásnál, megfélemlítésnél, gyanús összepillantásnál, furcsa kattanásnál a telefonvolanban. Ott voltam minden lebozgorozásnál, minden alkalommal mikor probléma volt, hogy milyen nyelven szólalsz meg, mikor nem engedtek ünnepelni vagy baj volt az orrunk mérete. Ott voltam minden szekus átverésénél, minden alkalommal mikor tudták, hogy valaki figyel, és minden lehallgató háta mögött, mikor nagyapámról, nagybátyáimról jelentettek. Ott voltam mikor édesanyám megsiratott pár darab romlott banánt, amit karácsonyra szánt a testvéreimnek, de túl zöldek voltak ahhoz, hogy beérjenek. Ott voltam mikor a semmiből főzött ebédet. Láttam, ahogy egyre több ismerőstől kell búcsút venni, mert nyugatra húzott a józanész, és azt is, ahogy a szüleim beíratják a testvéreim az útlevelükbe, mert sosem lehet tudni...S végűl, már tényleg ott voltam, édesanyám hasában, mikor azon a decemberen félretett minden ellenérvet, és elzáratott egy bújtogató szekust, csak hogy másnap szabadon is engedjék...s azt is hallottam hónapokig, ahogy éjjelenként, e miatt, a saját sikoltására ébred.

Ezek után még valaki furcsálja, hogy nem sírtam fel születésem után? Láttam én minden borzalmat, s ezért is, a mai napig a természetes kedvességre tudok a legőszintébben rácsodálkozni.

Valószínű ezt mind nem látta rajtam a bába, s csupán édesanyám aggodalma késztette a szokatlan mozdulatra, így nem magyarázhatok bele semmilyen kozmikus igazságot a történtekbe. De az én kis világomban mégis szeretem így elképzelni azt a jelenetet: a bölcs bábanéni mélyen a szemembe néz, s látja amint megcsillan benne 100 év története. Megszorítja az orrom, majd cinkosan rámkacsint: „Nah, gyermek, ezt azért kaptad, hogy sose felejtsd el, milyen könnyű az életed, s azokat sem, akiknek köszönheted.”