Talk to you later/Még beszélünk/Ne mai auzim/On se parle plus tard/Wir sprechen später

Online. Offline. Mobil. Web. One minute. Two minutes. Four hours. Sent on january 8. Seen on january 10. Sent on january 22. Not seen. Little red number under the envelope logo. There’s no little red number under the envelope logo. Unread message. He wrote. She wrote. He didn’t write. He doesn’t speak. She doesn’t speak. He replied. Ignore. Mute. Delete conversation. Once you delete your copy of this conversation, it cannot be undone. Delete. Delete. Delete. Cancel. Three missed calls. Call time- 5:18. Your inbox is full, please delete some of your messages. Under the spreading chestnut tree I called you and you ignored me. Delete, you must delete. Clean sheet. Empty inbox. A calm soul. Are you sure you want to permanently delete this file?...how simple would that be.

2011

Mindig féltem a múlttól. Ijesztő mennyire nem tudjuk kezelni a saját múltunk hatását a jelen életünk történéseire. Félek a múltaktól. Nem csak a sajátomtól: másokétól is...a tiédtől is. Főleg a szépektől blokkolok le, és vagyok képes úgy viselkedni, mint a vadállat a refletorfényben: érzem, hogy okosabb lenne elmenekülni, de a testem nem engedelmeskedik az agyamnak, lebénúl és feladja a futást. Csak várja, hogy a vakító fény bekebelezze és feleméssze. Rettegek a szép múltaktól. A csúnyák sem jobbak, de ott van amitől menekűlni, s logikusan a jelened ahhoz képest kellene alakítsd, hogy a múltadnál jobb legyen. Így a jelened nem lehet féltékeny a múltadra, mert tudja, ha az idő meg is szépíti az emlékeket, akkor is ő a beta verzió. A szép múltakkal nehezebb. Az olyant nem önszántadból hagyod a hátad mögött, s mint ilyen, folyton sóvárogsz utánna, visszavágyódsz, a jelen és a múlt közti összehasonlító mondataidat nem a „persze” szócska, hanem a „vajon” határozza meg. 

Kutya-terápia

Tangóval próbálok játszani. Eldobom a labdát, ő pedig utánna szalad, elkapja. Vissza is somfordál a labdával a szájában, de mikor el szeretném venni, hogy megismételjem eme banális akciót, melyet játéknak titulálunk, és annak is a lényegi mozzanatát, azaz a labda eldobását, ezzel kiváltva annak kergetését (testmozgásra s miegymásra sarkallva így a kissé elhízott ebet), már nem akarodzik neki feladni a “nehezen” megszerzett trófeát. Még a tizedik “add ide nah”-ra sem hatódik meg, s csorgó nyállal, makacsúl tartja a labdát a szájában. Úgy döntök ész érvekhez folyamodok:

- Tangó bébi. Engedd el. Meglátod, jobb lesz neked is. Ha elengeded a labdát, nyugodtan fellélegezhetsz és nyelhetsz egy nagyot, ami már az első lépés a problémák megoldásában. Aztán meg meglátod, ahogy megszabadúlsz a ragaszkodásod tárgyától, rögtön rájössz, hogy nem is volt az neked olyan fontos tulajdonképpen. Sőt, reflektálva a történtekre, akár rá is döbbenhetsz, mennyi időt pazaroltál el a makacskodásoddal, pedig azt játékkal is tölthetted volna. Mert hát ez itt a lényeg, a játék. No meg a felismerés, hogy ha igazán jófajta és hozzádvaló az a labda, az akkor sem gurúl messzire, ha nem tartod folyton a fogaid között. Érted Tangó? Engedd el, s olyan jó lesz, meglátod.

Miután ilyen szépen elbeszélgettünk a játék elméletéről és mibenlétéről, bejöttem a szobámba, kihajítottam pár dolgot a kacataim közűl, letöröltem pár képet a laptopomról, s azóta kicsit többet mosolygok az emberekre.

Kétszemélyes magánzárka

Kell ez nekem? Tényleg kell?

Nem kell!
De kell!
De nem kell.
De kell...nem?
Nem kell! De...

érdekel a fizikája, a mehanikája, a filozófiája és pszihológiája, a biológiája és anatómiája az egész koncepciónak...csak azzal a dumával nehéz pasizni, hogy: szióka, neharagudj, felboncolhatlak?
nem vágnék én húsba, csak elmébe (mert a bőrt szeretem foggal-körömmel).
az sem kellemes, de annyira képzett nem vagyok, hogy fájjon.
jaj, hogy érzelmek? az is akad, de az rosszabb, mint a szike.
bár falat vágni csak azokkal lehet. lerombolni soha. az én falamat én nem tudom átlépni, a tiédet te.
látatlanban boncoljuk egymást egy fal két oldalán. elég egy rossz mozdulat, és...

Keep calm? I'm always calm!

Vársz?

Igen, igen. Sorban. Sor mellett. Egymás mellett. Beszélgetve.

Tudsz várni egy pillanatot? Most nem tudok visszaadni 50-esből.

Kapok pecsétet?

Persze, csak várj egy percet.

Álldogálunk az udvar jobb oldalán...vagy a balon. Nézőpont, hogy a néző melyik ponton dönti el: inkább unatkozik, mint fázik, vagy inkább fázik, mint unatkozik.

Megtudom, hogy te tanítasz az egyetemen, ő meg szakított, pedig nem szabad beszélgetni.

Reflektorral nyuszifület rajzolunk a falra, mert túl komoly a helyzet.

Várom, hogy megérkezz.

Tudom, hogy jössz.

Láttad, hogy itt van?

Már megjött?

Fuck. Nem is vettem észre. Jó, hogy én várok hiába.

Várom, hogy felmássz az emelvényre. Várom, hogy leülj. Várom, hogy leüljek. Vártam, hogy levegyem a kabátom, de hideg van.

Függöny, füst, leesik...hogy nem vagyunk nézők. Tudtam, én a murokról, csak nem számítottam rá.

Hogy a francba lehet unatkozni, mikor van mit olvasni?

Nézlek de nem nézel rám. Olvasok, gondolkodok. Vajon, mit gondol a másik? Csak azért sem nézek a reflektorba.

Várom, hogy megjelenj a képernyőn. Mosolygunk, mikor magunkra mosolyogsz.

Video. Oh my God(ot), she’s a fisthy one!

Vége, de senki nem tapsol. Mindenki fellélegzik, hogy végre beszélhet, de mégsem szól hozzá a történtekhez.

Tetszett, de felvetem: mi a helyzet, ha nem tudom, hogy Mia szakállas, és éppen velünk beszélget, arról, hogy nem lehet itt? Ha nem tudom a murkot és a semmit?

Nem vagyok optimális alany véleményt alkotni: nem szoktam unatkozni. Szeretek unatkozni!

Még beszélünk...

Bent van. Nincs bent. Online. Mobil. Web. Egy perce. Két perce. Négy órája. Elküldve január 8-án. Megnézve január 10-én. Elküldve január 22-én. Nem nézte meg. Kis piros szám a boríték mellett. Nincs kis piros szám a boríték mellett. Olvasatlan üzenet. Megszólít. Nem szólít meg. Nem beszél. Nem beszélek. Válaszol. Ignore. Mute. Beszélgetés törlése. Ha törlöd a beszélgetésből a saját példányodat, a műveletet később már nem tudod visszavonni. Töröl. Töröl. Töröl. Mégsem. Három nemfogadott hívás. Hívás ideje: 5 óra 18 perc. Önnek megtelt a postaládája, kérem töröljön az üzenetek közűl. Magázódunk a telefonommal. Lombos gesztenyefák alatt, te hívtál s én kinyomtalak. Törölni kell, törölni. Tiszta lap. Üres inbox. Nyugodt lélek. Are you sure you want to permanently delete this file?...milyen egyszerű is lenne. 

Az orrom

Életem nagy sztorija, amire előbb vagy utóbb mindenki rákérdez: neked mindig ilyen piros az orrod, vagy csak meg vagy fázva? Nos, van egy egyszerű magyarázat rá, de azzal nem untatok senkit. Inkább elmesélem azt a fantasztikus történetet, amit az évek során felépítettem a piros orrom köré, s ami, ha a sors is úgy akarja, csak gyarapodni fog, ahogy egyre többet és többet tudok meg „előző életeimről”.

A mese végével kezdem. Tehát megszülettem. S mindenki, főleg édesanyám nagy aggodalmára és csodálkozására, nem sírtam. Éltem és virúltam, mocorogtam s szuszogtam...csak éppen nem sírtam. S mivel a konvenciók szerint egy újszülöttnek márpedig sírnia kell, a bába asszony zavarában, megszorította az orrom. Meg is lett a hatása: ordítottam én, mint a fába szorúlt féreg, s az agresszió nyoma, eleinte skarlát, majd piros, majd rozsaszín foltként ma is ott díszeleg az orromon.

Ezek a puszta tények, de hogy magára a sírás hiányára mi a magyarázat...most elárulom nektek. Még nem meséltem senkinek. Nem egy egyszerű vagy szép történet, de hát az élet nem az. S hogy az enyém mégis az lehessen, mások szenvedtek és tűrtek előttem.

Mindig is azzal magyaráztam magamnak ezt a furcsa történetet, hogy mikor kipottyantam erre a világra, nem lepett meg igazán semmi. „Láttam én már rosszabbat is”, legyintettem volna a kis kezemmel, ha lettek volna hozzá eléggé kifejlődött motorikus képességeim, nah meg ember, aki értette volna a gesztusom. Így csak pislogtam körbe csendesen, s vártam, hogy valami meglepjen.

Tudom, most mind azt kérdeznétek: de hát mi rosszat láthatott egy újszülött? Mindent! Mert én ott voltam már a dédszüleimben, nagyszüleimben, szüleimben, minden rokonomban akik előttem jártak, és végignéztem mindent. Láttam elhagyatottságot, háborút, fájdalmat, gyászt, halált, egyedüllétet, szenvedést, hiábavalóságot, kínzást, árulást, haragot...de ugyan akkor szeretetet, megbocsájtást, élni akarást, boldogságot és életet is. Ott voltam csendes sötét szobákban, ahol a nők férfi nélkül szültek gyereket, s férfi nélkül nevelték is fel őket. Ott voltam viták alatt, ahol a családi gőg nem engedett a boldogságnak utat, s így termelt vénkisasszonyokat és vénlegényeket. Láttam, ahogy dédszüleimnek mennie kell, otthagyni az otthont, csak mert az túl nagy, túl tehetős, és mert túl rossz felén álltunk a háborúnak. Ott bújtam az autó hátsóülésén, egy pokróc alatt nagymamámmal, mikor gyerekként csempészték át az újdonsűlt határon, s vele együtt nem értettem, hogy hogyan lehet határt húzni oda, ahol eddig nem volt. Ott voltam a kórházban és ápoltam a sebesűlteket, majd véginéztem, ahogy az amerikaiak „felszabadítanak”.  Ott voltam a harctéren is, és lőttem, kitudja kit...az ellenséget. Voltam fogságban, fáztam, éheztem, cigarettát adtam el kenyérért, rothadt, fagyott krumplit kapartam ki a dermedt földből, hogy ne haljak éhen, és fáradt olajjal kentem be magam, hogy a bolhák meg tetvek békén hagyjanak, s ne kapjak el holmi betegséget, amibe két nap alatt belehalok. Voltam munkatáborba deportálva, fiatalon és erősen, hogy aztán megtörve, a végkimerülés határán térhessek vissza otthonomba, ami már nem volt. Katonák toloncoltak ki a saját házamból egyik percről a másikra, s csak a talpraesettségem mentette meg néhány ingóságom, amikből aztán évekig tengettem magam, várva a levelet férjemtől, fijamtól...ami sosem érkezett meg. Ott voltam, mikor önző okok miatt tűrhetetlen hosszúra nyújtották a haldoklásom, s ugyanakkor végig néztem ezt a szenvedést, feleségem és lányom szemén keresztűl. Ott voltam az összes behívónál, beidézésnél, késő esti telefonhívásnál, megfélemlítésnél, gyanús összepillantásnál, furcsa kattanásnál a telefonvolanban. Ott voltam minden lebozgorozásnál, minden alkalommal mikor probléma volt, hogy milyen nyelven szólalsz meg, mikor nem engedtek ünnepelni vagy baj volt az orrunk mérete. Ott voltam minden szekus átverésénél, minden alkalommal mikor tudták, hogy valaki figyel, és minden lehallgató háta mögött, mikor nagyapámról, nagybátyáimról jelentettek. Ott voltam mikor édesanyám megsiratott pár darab romlott banánt, amit karácsonyra szánt a testvéreimnek, de túl zöldek voltak ahhoz, hogy beérjenek. Ott voltam mikor a semmiből főzött ebédet. Láttam, ahogy egyre több ismerőstől kell búcsút venni, mert nyugatra húzott a józanész, és azt is, ahogy a szüleim beíratják a testvéreim az útlevelükbe, mert sosem lehet tudni...S végűl, már tényleg ott voltam, édesanyám hasában, mikor azon a decemberen félretett minden ellenérvet, és elzáratott egy bújtogató szekust, csak hogy másnap szabadon is engedjék...s azt is hallottam hónapokig, ahogy éjjelenként, e miatt, a saját sikoltására ébred.

Ezek után még valaki furcsálja, hogy nem sírtam fel születésem után? Láttam én minden borzalmat, s ezért is, a mai napig a természetes kedvességre tudok a legőszintébben rácsodálkozni.

Valószínű ezt mind nem látta rajtam a bába, s csupán édesanyám aggodalma késztette a szokatlan mozdulatra, így nem magyarázhatok bele semmilyen kozmikus igazságot a történtekbe. De az én kis világomban mégis szeretem így elképzelni azt a jelenetet: a bölcs bábanéni mélyen a szemembe néz, s látja amint megcsillan benne 100 év története. Megszorítja az orrom, majd cinkosan rámkacsint: „Nah, gyermek, ezt azért kaptad, hogy sose felejtsd el, milyen könnyű az életed, s azokat sem, akiknek köszönheted.”

The Sorrows of Young Werther

 Winter is coming

And Werther is fucking.

Sorry, sorry, he’s making love.

Just for the heck of it, I said fuck.

Yes, he’s pounding her like it would go out of style

Cause screw Platon, who is that guy

To tell him what to do?

How to live, how to love?

Or to admire only her mind, and not her muff!

It all began at that famous party.

Well, the tequila was a bit too salty,

So our Werther drunk well and good.

As the dubs of the steps got louder and louder

This guy snorted up some blue crystal powder,

And in this state of “high as fuck”

Werther decided to try he’s luck.

He went and stood up right in front of the girl

And started to shout sweet nothings at her

Right ear, cause her left was pressed to the speakers

(She was slightly deaf from all the drum and beasters).

“Oh my sweet lady, how can I describe you?

Like a delicate flower, I can only admire you.”

But Charlotte was shaking it in Nicki Minaj style

And her buns attracted all the anacondas in the aisle.

“You should not act thus.

You taught not to excite my imagination with such

Displays of heavenly innocence and wonders,

Nor awaken my heart from it’s slumbers,

In which it dreams of the worthlessness of life!

But why not? Because you know how much I love you and your lies!”

Lotte paused her twerking for a second,

And presented a well rehearsed speech, I would recon

“I don’t give two flying fuck’s about your love!

Do I look like a low life bitch, you dawg?

I live in a beach house, I got everything I want

And my fiance inherited a lot of money from his aunt.

I get my nails done five times a week.

I get a ‘Daaamn bitch’ each time I walk down the street.”

Charlotte proceeded to shake and grind

But with a smirk on her face

She burped up some old hip-hop rhymes.

“If you really want to win me over

You have to treat me really nicely,

Buy me all these ices.

Dolce & Gabbana,

Fendi and that Donna

Karan.

And still, you have to beg for it

I’m gonna make you beg for it.”

Our guy was surprised, to say the least

But he decided to play along with the beast.

Werther left the party, but died a little inside,

With some headies he treated he’s wounded pride.

He sold he’s soul to the devil, and got a nice house instead

But he’s looks were bolder then a slice of white bread.

So he buffed up, tatted up

And got a Prince Albert in he’s cock.

He made mad money as a big dog drug dealer.

Charlotte was impressed, and finally let him…see her.

After it was done, she gave him the bill

He got herpes, she popped a morning after pill.

Sitting on the bed, he light a cigarette and started to think.

The poor guy looked like he really needed a drink.

“After everything I’ve done

This was too short, too nothing, too dumb…”

Werther just stood there mesmerized,

But finally a glimpse of enlightenment sparkled in he’s eyes

And said: -Well guys, I think I’m out.

 If this is love now, - he let out a desperate shout-

I don’t have any connection to this world anymore.

I’m going home to kill myself,

Farewell Lotte, I’m out the door…or the window.

Changes

May you have a clean slate, at least as clean as possible. May you forget all the pain of your worst disappointments and the euphoric happiness of your best hours too. May you learn from all your mistakes, and all the others mistakes too. May you clean your mind from second guessing and “what would have been”-s. Remember what you learned, not the lesson. Read more, write more, play more, focus more, and have fun.

Best wishes everyone!

Em-lék

Emlékek, lélek lékek. S hogy olyan lék-e, melytől léghez jut a lélek, vagy amelyik a mélybe húz...még kérdés.

Emlékek. Biztos, hogy olyan szépek, mint ahogy te képzeled? Vagy csak, mint egy kép, ha szépia filtert húzol rá, megszűnik igazságnak lenni, s lesz emlék és szép.

Emlékek: saját egykori tükörképeid, mert az vagy, amit megemlékszel.

Emlékszel?

-Mi a különbség közted?

-Ma? Elég sok!

De már az a hely is csak emlék, a kávé már nem egy lej, az iskola már nem otthon, s a városka már nem elég poros.

Sokra emlékszem, s hogy valamiért megfogott pár szempár, az nem az én érdemem vagy hibám. Te maradsz nekem egy érzés, én neked egy illat és sok kérdés. De még nem akarok elmaradni, emlékké s széppé válni. Élni akarok, porosodni, tőrni, zúzni s fájni.

S ha újra megkérdik, éjjel egykor, buli közepén a kis szellemesek:

-Nah, mi van, tán magányos vagy?

Mondom én majd:

-Nem, csak különleges.

My winter

You know it's not for you. 
Not the song, nor the touch, 
kisses and such. 
You are just the object 
on which they project their pain. 
And you envy their pain, because, at least
they are not alone with it.
You, men, you untouchable, unreachable, unreasonable, unreal...
you are my winter,
every singel fucking year.

I Can Feel You

Esterházy Péter:

"Van egy nő. Gy. Ha megpillantom, nagyokat kell lélegeznem. Délelőttönként el is szédülök. Ideges vagyok. Idegességemben ásítozok. Ez rá is átragad. Ott állunk, ő a csöndességével, eszességével, természetes kedvességével, halk mozdulataival, tapintatával, félénkségével, tisztaságával, romlatlanságával, bölcs ártatlanságával, én meg nem is tudom, mivel, üres vagyok, bennem is ő van, a csöndességével, eszességével, természetes kedvességével, halk mozdulataival, moccanó két mellével, pihéivel, tapintatával, félénkségével, tisztaságával, romlatlanságával, combjai suhanásával, a váratlanul bumfordi bokájával, bölcs ártatlanságával, ott állunk és tehetetlenül ásítozunk egymásra.”

...mert szótlanul hagynak a szavak...mert néha nem is kellenek...mert lehet csak szótlanul ásítozni egymásra, és mégis minden rendben van...pedig a szavak a kedvenc játékszereim, sőt, többek nekem annál...melletted mégis feladom őket, és a válaszaimat is...nem fogok mindent megmagyarázni, mert úgysem értem...csak ásítozni akarok, együtt, mosolyba torkollva...

Barát

Szeretem, hogy nem azt mondod amit más mondana, hanem azt amit gondolsz, mert nem akarsz megfelelni. Szeretem a véletleneinket. Szeretem, hogy hülyeségeket kérdezel az éjszaka közepén, és nem is vársz rá értelmes választ. Szeretem, hogy nem értesz, és nem is akarsz mindenáron megfejteni. Szeretem, hogy lettünk és vagyunk így hirtelen...

Nem zavarom csak figyelem

Itt nézlek a képernyőmön, mert élőben nem látlak majdnem soha, meg aztán olyankor nem is merlek nézni, mert nem illik bámúlni ugyebár. Itt nézlek téged és nem látom magamat, mert nem valódi a szemed tükre, már valakit/valamit tükröz, valakit/valamit akit/amit beleégetett a szemedbe a fotós művészete, s én már nem férek el ott, csak kívánkozni tudok. Mint a gyermek, aki későn ért oda a körhintához, s helyet már nem kapván, csak a mások boldogságán tud keserédesen vidúlni. Itt nézlek téged és éppen ott tartok, hogy lehet hogy nem is akarlak ennél jobban ismerni, mert most vagy tökéletes nekem, s holmi mélyebb megismerés csak elrontaná az illúziót. Itt nézlek téged és nem hiszem el, hogy eddig nem is láttalak, hogy eddig elvakítottak más illúziók, melyek a megismerés után szertefoszlottak, s már látom a mesebeli díszlet mögött a huzalokat és a futkosó díszletmozgatókat. Itt nézlek téged és nem tudok mást nézni mert szép vagy, amit (természetesen látszik, hogy) te is tudsz magadrol, csak az nem látszik, hogy mást is látnál magad körűl, de már láthatod, milyen ügyesen rombolom a saját illúzióimat. Itt ülök és nem látom magamat, de már lassan téged sem, csak a könyvet a kezedben, a tükröt a szemedben, s a zöldet.

Bent/banned

voltál már szomorú és kibaszottul boldog egyszerre? volt már alhatnékod meg bulizhatnékod egyszerre? akkor voltál már kér tűz között a pad alatt...ott vagyok. és mindkét felölről éget, és még a fenekem is fáj a kemény padlótol. újra és újra érzem a fehér fájdalmat a csontjaimban, hiába a sok csillapító, a sok ellenszer, hiába minden szó, kimondott vagy leírt vagy csak elgondolt, hiába minden szín, látott, tapintott vagy benyomásként megjelenő, hiába minden hang, új, régi vagy saját. fájnak a századjára is monotonon elismételt frázisok, melyek minden egyes elhangzás után kevesebbet jelentenek. érezni szeretném azt amit igaznak vélvén annyit hangoztatsz, nem pedig hallani, és szomorúnak lenni attol ami boldoggá kellen, hogy tegyen. néha úgy érzem mindent ford ítva csinálok, talán már születéskor fordítva indúltam neki a világnak. fordítva érzek, látok, érzékelek, szeretek, utálok, gondolkodom és beszélek. valami bajvan az énnek nevezett gépezettel, rossz programot futtat, vagy mindenki másnak rossz a programja...csak a szokásos „ki is a bolond?” kérdés. minden pörög körülöttem, minden pillanatban benyomások tömkelege rohan meg és én mégis azzal az egy-két kis kicsinyesnek felcimkézett érzésemmel, gondolatommal vagyok el minden egyes napon, amik nem hagynak szabadúlni. itt ülök, a pupilláim kitágulva, és érzem hogy valaminek ki kellene nyílni, de nem nyílik semmi, semmi fele, és nem nyit semmi felém sem. futnak a képek a szemem előtt mint a mozivásznon és én nem fogok fel belőlük semmi lényegeset. fut el az élet a szemem előtt s én be vagyok zárva magamba. valaki keresse meg a kulcsot, mert az enyémet elvesztettem.

Hagyjál békén!

Hagyjál békén légyszives! Jó?! Már a tököm ki van az ilyen boldog emberekkel, mint te. Kis happy, s minden jó, s minden szép, s mindennel meg vagyunk elégedve, mint a szovjet küldöttség. Csak éppen semmi sem jó, s nem is lesz az, attól, hogy te azt mondod, hogy az lesz. Esküszöm a falra tudnék mászni néha az ilyen pozitív emberkéktől! Ha úgy érzem, hogy szart sem érek nem azért mondom el neked, hogy azt mond, hogy „áh, nem is igaz”. Nem várom el, hogy mondj bármit is, csak legyen valaki akinek elmondhatom, hogy mennyire utálok ilyenkor mindent és mindenkit aki egyszer él és mozog. Nem várok sem mímelt együtt érzést, sem atyáskodó megcáfolást, sem semmi ilyen közhelyet, amitől még inkább kiakadnék az emberiségre s magamra főleg, hogy mekkora állat vagyok, hogy sosem tudom megválogatni az embereket magam körűl. Hogy sosem tudom megválogatni, hogy kivel hogyan lehet viselkedni, vagy, hogy mit is akarnak valójában s emiatt mindig pofára esek. Egy pillanat alatt el tudok baszni mindent, s utánna hónapokba telik míg valahogy kivakarom magam a letargiából s a begubózásból. Sosem értem, mit akarnak tőlem az emberek. Leginkább mindegyik ugyan azt a semmit, s ettől kiakadok, s néha ugyan azt a valamit, s attól is kiakadok. Mert kurvára nem tudok nemet mondani, pedig már ideje lenne megtanúlni, s példáúl szerinted hányszor kell egy embernek elkövetnie ugya azt a hibát, hogy végre tanuljon belőle? Mert én már lassan a századiknál tartok, s még mindig ugyan olyan hülye vagyok. S ezt sem értem, hogy te is csak ott ülsz, s ordítani tudnék attól, hogy nem veszed észre, hogy azt akarom, hogy foglalkozz velem. Bár mikor foglalkozol velem, akkor zavarba jövök, s hülyeségeket beszélek ha egyáltalan megszólalok, s akkor utánna meg megint jöhet a fejnek a falba való verése...sehogy sem jó, sosem az kéne nekem sem ami kéne, hogy kelljen, bár szerinted ez is gubózás, de ez már csak ilyen nállam. Mindig tudom, hogy mit kéne de sosem azt csinálom...van ez így az ember életében...hogy valami mást szeretne, valami újat, de az a valami új nem jön könnyen, nem következik csak úgy be, azért áldozatokat kell hozni, mint ahogy mindenért ami igazán jó, áldozatot kell hozni, valamiről le kell mondani, ami persze megéri azért a jóért...csak az ember fia nem mindig látja előre, hogy az a lemondás meg fogja érni, így inkább üldögél a saját kis megszokott „így is jó”-jában és el van, mint a befőtt, mert az kényelmes és nem jár fájdalommal, meg fájdalom okozással...de néha nem árt kegyetlennek lenni magaddal vagy másokkal szemben, azért, hogy hosszútávon jobb legyen minden mindenkinek...nah...légyszives szólalj meg...vagy hagyjál békén!

I found you found me

Tudod, ez olyan, mint mikor egy félénk állatot szeretnél odacsalogatni magadhoz. Te tudod, hogy nálad van az ami kell neki. Ő is tudja, hogy nálad van az a valami ami mindennél jobban kell neki, ami nélkül nem tud élni. De ha te akarnál közeledni feléje, ha tálcán kínálod neki azt a valamit, ami kell neki, akkor megijed, hátrahőköl és elszalad. De ha nyugodtan ülsz és csendben figyeled őt, lassan belátja, hogy nincs miért tartania tőled. És akkor lassan közelebb merészkedik hozzád, talán még a szemedbe is néz, s ha elég türelmes vagy, egy óvatlan pillanatban a fejét a kezedbe simítja, amint a falatot kicseni belőle, s az öledbe ül, puhán elhelyezkedik, s többet sosem akar majd elmenni.
Ez egy elhatározás ami benned születik meg, de csak ő tudja megvalósítani. Bármely más esetben lehetetlen lenne, kivitelezhetetlen.
A Biblia azt mondja: Egy Test és Egy Lélek. Szerintem nem lehet. Szerintem két Teljesen különböző test, az utolső apró porcikájáig egyedi mindkettő, és két Teljesen különböző lélek, az utolső apró rezdüléséig egyedi mindkettő. Az akarat és az elhatározás kell egy és ugyan az legyen. Az akaratom, hogy befogadjam a szemed az én szemembe, és az elhatározásod, hogy az én szememben akard látni magad ezután örökre.

Vigyél el

hagynak…az eső, a tavaszi levegő gőze, a nedvesség, a víz, a patak az útszélén, a kanális, a pocsolya hangja mikor beleugrasz, a sár, a rohanás, a kacagás, a fehér fogak, a csillogás a szemedben, a mozdulat amivel a hajadat igazítod, a vizes ruhák illata, a rumli a szobabában, a huncut összemosolygások az ajtóban, a versenyfutás az ágyig, az ölelés, az üveggolyókként guruló nevetés, a csók, a szuszogás, a levegő után kapkodás, a sohajtások, a csend, a kromatikus élvezet, az eső illata a bőrünkön, a szűrt fény a takaró alatt, a harapás, a karmolás, a biztonság, a nyugalomba összebújás...hagynak el...a forraltbor színe a szememben, egy kocsma, egy kávé és egy cigi biztonsága a téli hidegben, a fekete sör keserű íze Bálint napon, a hideg, a téli szoba illata, a vasárnapi semmittevés, az egyedüllét, a lánc-cigizés, a túl sok vodka, a hajnal a Matyi-téren, a hajnal a Múzeum téren, a majdnem hajnal a Krajczárban, a mindenki és mégis senki, a tiszavirág barátok, a tánc, a színek kavargása a falon, a hazakisérés, a kart-karbaöltés, a le hülye picsázás, a csendes magány az éjjeli hazaúton, a hangos magány az éjjeli hazaúton, a People are strange „bőgetése” a fülembe, a virtuális ölelések, a be nem tartott ígéretek...hagynak el a...a gondolatok amik nem fogantak meg, a megfogant gondolatok elvetélései, a búskomorság szépsége, a boldogság szépsége, a nyugalom szépsége, a biztonság, hogy tudok valamit, a biztonság, hogy érdekel valakit, a biztosság, hogy megértem amit mondanak, az álmatlanság termékenysége, a kipihentség puhasága, a sötétség a szememben, a saját kis beteg világom, a kitalált történetek, amiket addig mondtam, míg én is elhittem, hogy igazak, a másik életem, ami a fejemben játszódik...hagynak el a szavak...

Kempff - Brahms Intermezzo op.116 no.2 in A minor

Porcelánbaba: Szeretnéd?

Bohóc: Igen.

Porcelánbaba: Akkor mi tart vissza?

Bohóc: Félek.

Porcelánbaba: Mitől?

Bohóc: Hogy fájni fog.

Porcelánbaba: Neked?

Bohóc: Nem. Neked.

Porcelánbaba: Én nem félek.

Bohóc: Talán jobb lenne.

Porcelánbaba: Hozzám soha nem ért még senki. Féltenek, nehogy eltörjek.

Bohóc: Ami egyszer eltört azt nem lehet újraéleszteni.

Porcelánbaba: Minek élni ha nem éreztél még soha?

Bohóc: Akkor...tényleg nem félsz?

Porcelánbaba: Nem!

...a Bohóc olyan erősen szorította magához a kis Porcelánbabát, hogy az millió csillogó darabra tört...a Bohóc csak állt, szemeiben megcsillant a porcelánpor, mely a lábai előtt hevert...majd egy simogató tavaszi szellő felkapta és kavarogva leseperte az ablakpárkányról a kis Porcelánbaba hamvait...de a csillogás ott maradt a Bohóc szemében, kezében, és szívében...

Dilemma

A fehér nyuszi ül a ketrecben. A fehér cica ül a ketrec előtt. A fehér nyuszi kifele néz a ketrecből. A fehér cica befele néz a ketrecbe. A fehér nyuszi látja a kintet és a cicát. A fehér cica látja a bentet és a nyuszit. A fehér nyuszi ki akar jutni a ketrecből. A fehér cica be akar jutni a ketrecbe. A fehér nyuszinak a cica a halál. A fehér cicának a nyuszi az élet. A fehér nyuszi a kinttel megkapja a szabadságot, de a cicát is. A fehér cica a benttel megkapja a nyuszit, de a ketrecet is.
A szabadságnak halál az ára. Az életnek rabság az ára.