I found you found me

Tudod, ez olyan, mint mikor egy félénk állatot szeretnél odacsalogatni magadhoz. Te tudod, hogy nálad van az ami kell neki. Ő is tudja, hogy nálad van az a valami ami mindennél jobban kell neki, ami nélkül nem tud élni. De ha te akarnál közeledni feléje, ha tálcán kínálod neki azt a valamit, ami kell neki, akkor megijed, hátrahőköl és elszalad. De ha nyugodtan ülsz és csendben figyeled őt, lassan belátja, hogy nincs miért tartania tőled. És akkor lassan közelebb merészkedik hozzád, talán még a szemedbe is néz, s ha elég türelmes vagy, egy óvatlan pillanatban a fejét a kezedbe simítja, amint a falatot kicseni belőle, s az öledbe ül, puhán elhelyezkedik, s többet sosem akar majd elmenni.
Ez egy elhatározás ami benned születik meg, de csak ő tudja megvalósítani. Bármely más esetben lehetetlen lenne, kivitelezhetetlen.
A Biblia azt mondja: Egy Test és Egy Lélek. Szerintem nem lehet. Szerintem két Teljesen különböző test, az utolső apró porcikájáig egyedi mindkettő, és két Teljesen különböző lélek, az utolső apró rezdüléséig egyedi mindkettő. Az akarat és az elhatározás kell egy és ugyan az legyen. Az akaratom, hogy befogadjam a szemed az én szemembe, és az elhatározásod, hogy az én szememben akard látni magad ezután örökre.

Vigyél el

hagynak…az eső, a tavaszi levegő gőze, a nedvesség, a víz, a patak az útszélén, a kanális, a pocsolya hangja mikor beleugrasz, a sár, a rohanás, a kacagás, a fehér fogak, a csillogás a szemedben, a mozdulat amivel a hajadat igazítod, a vizes ruhák illata, a rumli a szobabában, a huncut összemosolygások az ajtóban, a versenyfutás az ágyig, az ölelés, az üveggolyókként guruló nevetés, a csók, a szuszogás, a levegő után kapkodás, a sohajtások, a csend, a kromatikus élvezet, az eső illata a bőrünkön, a szűrt fény a takaró alatt, a harapás, a karmolás, a biztonság, a nyugalomba összebújás...hagynak el...a forraltbor színe a szememben, egy kocsma, egy kávé és egy cigi biztonsága a téli hidegben, a fekete sör keserű íze Bálint napon, a hideg, a téli szoba illata, a vasárnapi semmittevés, az egyedüllét, a lánc-cigizés, a túl sok vodka, a hajnal a Matyi-téren, a hajnal a Múzeum téren, a majdnem hajnal a Krajczárban, a mindenki és mégis senki, a tiszavirág barátok, a tánc, a színek kavargása a falon, a hazakisérés, a kart-karbaöltés, a le hülye picsázás, a csendes magány az éjjeli hazaúton, a hangos magány az éjjeli hazaúton, a People are strange „bőgetése” a fülembe, a virtuális ölelések, a be nem tartott ígéretek...hagynak el a...a gondolatok amik nem fogantak meg, a megfogant gondolatok elvetélései, a búskomorság szépsége, a boldogság szépsége, a nyugalom szépsége, a biztonság, hogy tudok valamit, a biztonság, hogy érdekel valakit, a biztosság, hogy megértem amit mondanak, az álmatlanság termékenysége, a kipihentség puhasága, a sötétség a szememben, a saját kis beteg világom, a kitalált történetek, amiket addig mondtam, míg én is elhittem, hogy igazak, a másik életem, ami a fejemben játszódik...hagynak el a szavak...

Kempff - Brahms Intermezzo op.116 no.2 in A minor

Porcelánbaba: Szeretnéd?

Bohóc: Igen.

Porcelánbaba: Akkor mi tart vissza?

Bohóc: Félek.

Porcelánbaba: Mitől?

Bohóc: Hogy fájni fog.

Porcelánbaba: Neked?

Bohóc: Nem. Neked.

Porcelánbaba: Én nem félek.

Bohóc: Talán jobb lenne.

Porcelánbaba: Hozzám soha nem ért még senki. Féltenek, nehogy eltörjek.

Bohóc: Ami egyszer eltört azt nem lehet újraéleszteni.

Porcelánbaba: Minek élni ha nem éreztél még soha?

Bohóc: Akkor...tényleg nem félsz?

Porcelánbaba: Nem!

...a Bohóc olyan erősen szorította magához a kis Porcelánbabát, hogy az millió csillogó darabra tört...a Bohóc csak állt, szemeiben megcsillant a porcelánpor, mely a lábai előtt hevert...majd egy simogató tavaszi szellő felkapta és kavarogva leseperte az ablakpárkányról a kis Porcelánbaba hamvait...de a csillogás ott maradt a Bohóc szemében, kezében, és szívében...

Dilemma

A fehér nyuszi ül a ketrecben. A fehér cica ül a ketrec előtt. A fehér nyuszi kifele néz a ketrecből. A fehér cica befele néz a ketrecbe. A fehér nyuszi látja a kintet és a cicát. A fehér cica látja a bentet és a nyuszit. A fehér nyuszi ki akar jutni a ketrecből. A fehér cica be akar jutni a ketrecbe. A fehér nyuszinak a cica a halál. A fehér cicának a nyuszi az élet. A fehér nyuszi a kinttel megkapja a szabadságot, de a cicát is. A fehér cica a benttel megkapja a nyuszit, de a ketrecet is.
A szabadságnak halál az ára. Az életnek rabság az ára.

Álmom

Talán már századjára ülök ezen a kanapén a sötétben, a térdeimet ölelve, bámulván az ajtót amelyken távoztak, rettegve a következő látogatásuktól, a Felejtés Napjatól, amikor valakiket el kell engedni, és el kell felejteni hogy valaha léteztek. Másképp nem bírnám ki ép elmével, másképp már várnám őket, amit nem szabad, bármennyivel is könnyebb lenne úgy. Csakhogy most az én karomon virít a jel, az éjjeli sötétben is világítanak a fekete számok amiket belémégettek. Már sokadjára éltem meg a procedúra lefolyását, a napot mikor eljönnek és megjelölnek. A helyzet nem jobb akkor sem ha nem kapsz jelet, elég ha a megjelöltek szemébe nézel és már érzed a leírhatatlan félelmet ami marad Utánnuk. A megkönnyebülés csupán azon pár másodpercig tart, amíg az agyad felfogj, hogy elhaladtak melletted, és a nehéz szuszogásukat, a fekete csuhák neszezését már a hátad mögűl hallod, csak ennyit tart a fény azon a napon...a többi mind vak sötétség. De most nem haladtak el mellettem, most láttam az arcukat, most láttam, hogy nincs is arcuk, csak fehér állatkoponyák néznek vissza rád, két fekete, üres szemüreggel...most az arcomban éreztem a nehéz szuszogásukat, a vállamon hosszu csont-ujjaikat, és a reményt, hogy nem, mégsem, még most sem én leszek, és a félelmet, azt a borzalmas félelmet, az ismeretlen félelmét...és a fájdalmat amint a húsomba égnek a fekete számok, belém vésik a sorsom, az életem...legalábbis a végét.

Felálltam a kanapéról, úgy éreztem sétálnom kell. A kertben és az úton lefelé még tartott az éjszaka. Már évek óta tart ez az éjszaka...de most már vége lesz. Még egy hét és vége lesz. Ez a legbiztosabb dolog amit valaha tudtam. Mégis menekülnék előle. Karbatett kézzel botorkálok lefele az úton gyorsuló léptekkel, vissza-vissza tekintve, csak minél messzebb a háztól, hátha az út végén az éjszakának is vége lesz. De nincs vége, soha sincs vége a sötétnek, a félelemnek, a rettegésnek a következő naptól...csak most lesz, csak most az egyszer lesz vége...még pár nap és vége. Ez a legbiztosabb dolog amit valaha tudtam. Mégis inkább ragaszkodnék ehhez a borzalomhoz, már én sem értem hogy mi az értelme, mi a célja a félelmünknek, de félek, a többiekkel együtt rettegek a következő naptól...mert így szoktam meg, mert sohasem akartuk igazán, hogy másképp legyen.

Egy kanyarhoz érek az úton. Megtorpanok. Ilyen messze még sosem jártam a háztól. Furcsa érzés fog el, és egy fekete csuha neszezését vélem hallani a kanyar után. Ijedtemben elkezdek visszafele rohanni. Vissza a rettegésbe, mert azt ismerem. A félelem sem olyan félelmetes már ha az ember hozzászokik. A házban csend van, mint mindig. Sosem hallani hangos szóváltást, beszélgetést, nevetést. Csak suttogást, főleg ezeken a napokon. Fölmegyek a szobámba. Ő is ott ül az ágya szélén. Én is leülök az enyémre. Bámuljuk az egymás karján virító számokat. Már csak egy hetem van vele. Már csak pár napig láthatom az arcát, érezhetem, hogy megölel, érezhetem, hogy van. Arra gondolok, jó lenne egy hétig csak vele lenni, csak ölelni, csókolni, szeretkezni vele. Hiszen ezt szokták csinalni az emberek mikor tudják, hogy meg fognak halni. Nekem csak ő van. Végül is egy hét múlva úgyis vége lesz. Még egy pár nap és vége lesz. Ez a legbiztosabb dolog amit valaha tudtam.