Álmom

Talán már századjára ülök ezen a kanapén a sötétben, a térdeimet ölelve, bámulván az ajtót amelyken távoztak, rettegve a következő látogatásuktól, a Felejtés Napjatól, amikor valakiket el kell engedni, és el kell felejteni hogy valaha léteztek. Másképp nem bírnám ki ép elmével, másképp már várnám őket, amit nem szabad, bármennyivel is könnyebb lenne úgy. Csakhogy most az én karomon virít a jel, az éjjeli sötétben is világítanak a fekete számok amiket belémégettek. Már sokadjára éltem meg a procedúra lefolyását, a napot mikor eljönnek és megjelölnek. A helyzet nem jobb akkor sem ha nem kapsz jelet, elég ha a megjelöltek szemébe nézel és már érzed a leírhatatlan félelmet ami marad Utánnuk. A megkönnyebülés csupán azon pár másodpercig tart, amíg az agyad felfogj, hogy elhaladtak melletted, és a nehéz szuszogásukat, a fekete csuhák neszezését már a hátad mögűl hallod, csak ennyit tart a fény azon a napon...a többi mind vak sötétség. De most nem haladtak el mellettem, most láttam az arcukat, most láttam, hogy nincs is arcuk, csak fehér állatkoponyák néznek vissza rád, két fekete, üres szemüreggel...most az arcomban éreztem a nehéz szuszogásukat, a vállamon hosszu csont-ujjaikat, és a reményt, hogy nem, mégsem, még most sem én leszek, és a félelmet, azt a borzalmas félelmet, az ismeretlen félelmét...és a fájdalmat amint a húsomba égnek a fekete számok, belém vésik a sorsom, az életem...legalábbis a végét.

Felálltam a kanapéról, úgy éreztem sétálnom kell. A kertben és az úton lefelé még tartott az éjszaka. Már évek óta tart ez az éjszaka...de most már vége lesz. Még egy hét és vége lesz. Ez a legbiztosabb dolog amit valaha tudtam. Mégis menekülnék előle. Karbatett kézzel botorkálok lefele az úton gyorsuló léptekkel, vissza-vissza tekintve, csak minél messzebb a háztól, hátha az út végén az éjszakának is vége lesz. De nincs vége, soha sincs vége a sötétnek, a félelemnek, a rettegésnek a következő naptól...csak most lesz, csak most az egyszer lesz vége...még pár nap és vége. Ez a legbiztosabb dolog amit valaha tudtam. Mégis inkább ragaszkodnék ehhez a borzalomhoz, már én sem értem hogy mi az értelme, mi a célja a félelmünknek, de félek, a többiekkel együtt rettegek a következő naptól...mert így szoktam meg, mert sohasem akartuk igazán, hogy másképp legyen.

Egy kanyarhoz érek az úton. Megtorpanok. Ilyen messze még sosem jártam a háztól. Furcsa érzés fog el, és egy fekete csuha neszezését vélem hallani a kanyar után. Ijedtemben elkezdek visszafele rohanni. Vissza a rettegésbe, mert azt ismerem. A félelem sem olyan félelmetes már ha az ember hozzászokik. A házban csend van, mint mindig. Sosem hallani hangos szóváltást, beszélgetést, nevetést. Csak suttogást, főleg ezeken a napokon. Fölmegyek a szobámba. Ő is ott ül az ágya szélén. Én is leülök az enyémre. Bámuljuk az egymás karján virító számokat. Már csak egy hetem van vele. Már csak pár napig láthatom az arcát, érezhetem, hogy megölel, érezhetem, hogy van. Arra gondolok, jó lenne egy hétig csak vele lenni, csak ölelni, csókolni, szeretkezni vele. Hiszen ezt szokták csinalni az emberek mikor tudják, hogy meg fognak halni. Nekem csak ő van. Végül is egy hét múlva úgyis vége lesz. Még egy pár nap és vége lesz. Ez a legbiztosabb dolog amit valaha tudtam.