Életem nagy
sztorija, amire előbb vagy utóbb mindenki rákérdez: neked mindig ilyen piros az
orrod, vagy csak meg vagy fázva? Nos, van egy egyszerű magyarázat rá, de azzal
nem untatok senkit. Inkább elmesélem azt a fantasztikus történetet, amit az évek
során felépítettem a piros orrom köré, s ami, ha a sors is úgy akarja, csak
gyarapodni fog, ahogy egyre többet és többet tudok meg „előző életeimről”.
A mese végével
kezdem. Tehát megszülettem. S mindenki, főleg édesanyám nagy aggodalmára és
csodálkozására, nem sírtam. Éltem és virúltam, mocorogtam s szuszogtam...csak
éppen nem sírtam. S mivel a konvenciók szerint egy újszülöttnek márpedig sírnia
kell, a bába asszony zavarában, megszorította az orrom. Meg is lett a hatása:
ordítottam én, mint a fába szorúlt féreg, s az agresszió nyoma, eleinte
skarlát, majd piros, majd rozsaszín foltként ma is ott díszeleg az orromon.
Ezek a puszta
tények, de hogy magára a sírás hiányára mi a magyarázat...most elárulom nektek.
Még nem meséltem senkinek. Nem egy egyszerű vagy szép történet, de hát az élet
nem az. S hogy az enyém mégis az lehessen, mások szenvedtek és tűrtek előttem.
Mindig is azzal
magyaráztam magamnak ezt a furcsa történetet, hogy mikor kipottyantam erre a
világra, nem lepett meg igazán semmi. „Láttam én már rosszabbat is”,
legyintettem volna a kis kezemmel, ha lettek volna hozzá eléggé kifejlődött
motorikus képességeim, nah meg ember, aki értette volna a gesztusom. Így csak
pislogtam körbe csendesen, s vártam, hogy valami meglepjen.
Tudom, most mind
azt kérdeznétek: de hát mi rosszat láthatott egy újszülött? Mindent! Mert én
ott voltam már a dédszüleimben, nagyszüleimben, szüleimben, minden rokonomban
akik előttem jártak, és végignéztem mindent. Láttam elhagyatottságot, háborút,
fájdalmat, gyászt, halált, egyedüllétet, szenvedést, hiábavalóságot, kínzást,
árulást, haragot...de ugyan akkor szeretetet, megbocsájtást, élni akarást,
boldogságot és életet is. Ott voltam csendes sötét szobákban, ahol a nők férfi
nélkül szültek gyereket, s férfi nélkül nevelték is fel őket. Ott voltam viták
alatt, ahol a családi gőg nem engedett a boldogságnak utat, s így termelt
vénkisasszonyokat és vénlegényeket. Láttam, ahogy dédszüleimnek mennie kell,
otthagyni az otthont, csak mert az túl nagy, túl tehetős, és mert túl rossz
felén álltunk a háborúnak. Ott bújtam az autó hátsóülésén, egy pokróc alatt
nagymamámmal, mikor gyerekként csempészték át az újdonsűlt határon, s vele
együtt nem értettem, hogy hogyan lehet határt húzni oda, ahol eddig nem volt.
Ott voltam a kórházban és ápoltam a sebesűlteket, majd véginéztem, ahogy az
amerikaiak „felszabadítanak”. Ott voltam
a harctéren is, és lőttem, kitudja kit...az ellenséget. Voltam fogságban,
fáztam, éheztem, cigarettát adtam el kenyérért, rothadt, fagyott krumplit
kapartam ki a dermedt földből, hogy ne haljak éhen, és fáradt olajjal kentem be
magam, hogy a bolhák meg tetvek békén hagyjanak, s ne kapjak el holmi
betegséget, amibe két nap alatt belehalok. Voltam munkatáborba deportálva,
fiatalon és erősen, hogy aztán megtörve, a végkimerülés határán térhessek
vissza otthonomba, ami már nem volt. Katonák toloncoltak ki a saját házamból
egyik percről a másikra, s csak a talpraesettségem mentette meg néhány
ingóságom, amikből aztán évekig tengettem magam, várva a levelet férjemtől,
fijamtól...ami sosem érkezett meg. Ott voltam, mikor önző okok miatt
tűrhetetlen hosszúra nyújtották a haldoklásom, s ugyanakkor végig néztem ezt a
szenvedést, feleségem és lányom szemén keresztűl. Ott voltam az összes
behívónál, beidézésnél, késő esti telefonhívásnál, megfélemlítésnél, gyanús
összepillantásnál, furcsa kattanásnál a telefonvolanban. Ott voltam minden
lebozgorozásnál, minden alkalommal mikor probléma volt, hogy milyen nyelven
szólalsz meg, mikor nem engedtek ünnepelni vagy baj volt az orrunk mérete. Ott
voltam minden szekus átverésénél, minden alkalommal mikor tudták, hogy valaki
figyel, és minden lehallgató háta mögött, mikor nagyapámról, nagybátyáimról
jelentettek. Ott voltam mikor édesanyám megsiratott pár darab romlott banánt,
amit karácsonyra szánt a testvéreimnek, de túl zöldek voltak ahhoz, hogy
beérjenek. Ott voltam mikor a semmiből főzött ebédet. Láttam, ahogy egyre több
ismerőstől kell búcsút venni, mert nyugatra húzott a józanész, és azt is, ahogy
a szüleim beíratják a testvéreim az útlevelükbe, mert sosem lehet tudni...S
végűl, már tényleg ott voltam, édesanyám hasában, mikor azon a decemberen
félretett minden ellenérvet, és elzáratott egy bújtogató szekust, csak hogy
másnap szabadon is engedjék...s azt is hallottam hónapokig, ahogy éjjelenként,
e miatt, a saját sikoltására ébred.
Ezek után még
valaki furcsálja, hogy nem sírtam fel születésem után? Láttam én minden
borzalmat, s ezért is, a mai napig a természetes kedvességre tudok a
legőszintébben rácsodálkozni.
Valószínű ezt
mind nem látta rajtam a bába, s csupán édesanyám aggodalma késztette a
szokatlan mozdulatra, így nem magyarázhatok bele semmilyen kozmikus igazságot a
történtekbe. De az én kis világomban mégis szeretem így elképzelni azt a
jelenetet: a bölcs bábanéni mélyen a szemembe néz, s látja amint megcsillan
benne 100 év története. Megszorítja az orrom, majd
cinkosan rámkacsint: „Nah, gyermek, ezt azért kaptad, hogy sose felejtsd el,
milyen könnyű az életed, s azokat sem, akiknek köszönheted.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése