Kutya-terápia

Tangóval próbálok játszani. Eldobom a labdát, ő pedig utánna szalad, elkapja. Vissza is somfordál a labdával a szájában, de mikor el szeretném venni, hogy megismételjem eme banális akciót, melyet játéknak titulálunk, és annak is a lényegi mozzanatát, azaz a labda eldobását, ezzel kiváltva annak kergetését (testmozgásra s miegymásra sarkallva így a kissé elhízott ebet), már nem akarodzik neki feladni a “nehezen” megszerzett trófeát. Még a tizedik “add ide nah”-ra sem hatódik meg, s csorgó nyállal, makacsúl tartja a labdát a szájában. Úgy döntök ész érvekhez folyamodok:

- Tangó bébi. Engedd el. Meglátod, jobb lesz neked is. Ha elengeded a labdát, nyugodtan fellélegezhetsz és nyelhetsz egy nagyot, ami már az első lépés a problémák megoldásában. Aztán meg meglátod, ahogy megszabadúlsz a ragaszkodásod tárgyától, rögtön rájössz, hogy nem is volt az neked olyan fontos tulajdonképpen. Sőt, reflektálva a történtekre, akár rá is döbbenhetsz, mennyi időt pazaroltál el a makacskodásoddal, pedig azt játékkal is tölthetted volna. Mert hát ez itt a lényeg, a játék. No meg a felismerés, hogy ha igazán jófajta és hozzádvaló az a labda, az akkor sem gurúl messzire, ha nem tartod folyton a fogaid között. Érted Tangó? Engedd el, s olyan jó lesz, meglátod.

Miután ilyen szépen elbeszélgettünk a játék elméletéről és mibenlétéről, bejöttem a szobámba, kihajítottam pár dolgot a kacataim közűl, letöröltem pár képet a laptopomról, s azóta kicsit többet mosolygok az emberekre.