Mindig féltem a
múlttól. Ijesztő mennyire nem tudjuk kezelni a saját múltunk hatását a jelen
életünk történéseire. Félek a múltaktól. Nem csak a sajátomtól: másokétól
is...a tiédtől is. Főleg a szépektől blokkolok le, és vagyok képes úgy
viselkedni, mint a vadállat a refletorfényben: érzem, hogy okosabb lenne
elmenekülni, de a testem nem engedelmeskedik az agyamnak, lebénúl és feladja a
futást. Csak várja, hogy a vakító fény bekebelezze és feleméssze. Rettegek a
szép múltaktól. A csúnyák sem jobbak, de ott van amitől menekűlni, s logikusan
a jelened ahhoz képest kellene alakítsd, hogy a múltadnál jobb legyen. Így a
jelened nem lehet féltékeny a múltadra, mert tudja, ha az idő meg is szépíti az
emlékeket, akkor is ő a beta verzió. A szép múltakkal nehezebb. Az olyant nem
önszántadból hagyod a hátad mögött, s mint ilyen, folyton sóvárogsz utánna,
visszavágyódsz, a jelen és a múlt közti összehasonlító mondataidat nem a
„persze” szócska, hanem a „vajon” határozza meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése