homesick...

Megint elkapott az a "menjünk haza kicsinek/embernek lenni" érzés és nem tok szabadúlni tőle. Lehet, sőt biztos, hogy én vagyok a béna, de én nem tudom az érzéseimet, hangulataimat kifejezni egy szóval soha. Mindig egy sűrített szóhalmazt vágok oda az emberekhez, legalábbis ha komolyan kérdik azt, hogy hogy vagyok s nem csak megszokásból.
Most éppen annál a hangulatnál tartok, hogy egy nagyvárosban csak magányos lehet az ember, mert a sok beton megöli az érzelmeket, a meleget, a kapcsolatteremtési lehetőségeket, s hogy az egyetelen érzelem ami bennem van az "üljünk ki egy baszott magas blokk tetejére hajnalban, csak így ketten-hárman veletek s nézzünk kifele a világra egy cigivel s együtt".
Pedig tudom, hogy a nagyvárosban nincsenek egészséges kapcsolatok, itt nincs ilyen hogy együtt, itt nincs ilyen, hogy veletek. Itt csak olyan van, hogy Én de Mindekivel, és nem "Csak" veled, mert az "gáz" ha nem vagy barátságos meg nyitott, akkor egyből fura vagy, hogy valaki szavaival éljek "hülye picsa". De minek mindekivel ha itt úgysincsenek egészséges kapcsolatok? Itt minden perverz vagy beteg, de legalabbis nem helyén való, persze most kinek is a számára(?). Nah és persze ki mondta, hogy máshol jobb lenne? És persze vannak olyanok is akiknek ez sikerűl, mármint a normális kapcsolat összehozása. Vannak akik meg tudnak tartani egy barátságot barátságnak, egy szerelmet szerelemnek, sőt vannak akik normálisan tudnak élni abnormális kapcsolatokban is(félreértés ne essék: nem nemekről beszélek, hanem annál sokkal fontosabb tényezőkről, mint érzelmi szálak meg miegymás). Nevezhetném ezeket az embereket érzelmi zseniknek, hiszen átlátják a kusza szálak káoszát és élni tudnak benne, boldogok tudnak lenni. Igen, jól látod, irigylem őket valamilyen szinten.
Néha szeretnék én lenni az akinek sikerűl, az aki fontos lesz valakinek és kapcsolatot teremt a nélkűl, hogy bűntudata legyen vagy, hogy rosszul sűljön el nagyon rövid időn belűl. Szeretném, hogy a barátságaim barátságok maradjanak úgy igazán, hogy legyen akire számíthassak, s hogy legyen akinek én vagyok az első akit hív ha csak egyszerűen beszélgetne valakivel.
Nah ez nem ilyen önsajnáltató, magányomat a világbakiáltó, panaszözönnek indúlt de így jött össze, s amit egyszer leírtam azt soha nem írom át. De nem baj, holnap megyek haza, s újra kicsi leszek/ember leszek...talán...lehet még sikerűl...