már nem...

Már nem tudom, hogy van-e mondanivalóm, vagy csak koptatom a szavakat, s pocsékolom a füzetlapokat. Nem tudom, hogy akarok-e még valamit kezdeni azzal amit mondok, vagy csak megszokásból beszélek, mert az nekem jó, s hogy azzal mások gazdagodjanak már nem célom, érdekem, akaratom. Már nem figyelek arra, hogy mit hogyan mondok, csak jöjjön ki belőlem, s aztán jól van, mint mikor egy mélyen ülő pattanást addig kínzol, míg ki nem nyomod, s nem érdekel, hogy az idő közben okozott seb csúnyább, mint maga a pattanás volt/lett volna valaha...

Enes Halilovic:
Prelúdium

"Láttam egy dajkát, ébresztgette a babáját, hogy megszoptassa.
Mondom neki, ha éhes lenne, nem aludna.

Erre a dajka:
Alszik, de éhes,
Mert megdagadt a mellem.

Te sem, ki előveszed e sorokat,
Nem a saját akaratodból ébredtél fel.

Én sem írok pusztán magamnak."


...én sem írnék pusztán magamnak...kell valaki odakint/túl/át/fenn/lenn/ bárhol, aki hallja és befolyásolódik tőlem...kell, hogy hatalmam legyen, legalább egy ennyi, ha már az én életemet is mások irányítják...