Mese egy kisRókáról és a barátságról

Volt egyszer, hol nem volt(csak, hogy tartsuk magunkat a hagyományokhoz, mert azok fontosak), volt egyszer egy kisRóka. Semmi különleges nem volt benne, ugyan olyan puha vörös bundájú, mint bármelyik társa (talán csak egy kis extra puhaság bújkált néha a bundácskájában, de csak néha). Természetében is hasonlatos volt a róka népség többi tagjához: magányos, sodródó, nem volt igazi helye az erdőben, csak úgy pattogott egyik sarkából a másikba( ha nem hiszitek, hogy ilyen a rókanépség, kérdezzétek meg az egyik tagjától, mikor legközelebb találkoztok vele). Az egyik ilyen, egyik pontból a másikba való pattogása alkalmával, beleütközött egy kisSünbe. Elég fájdalmas találkozás volt, már csak a Sün alkati adottságai miatt is, meg hát a kisRóka nem volt hozzászokva az ilyesmihez.

-Szerbusz!-mondta a kisSün mosolyogva, nagy zöld szemeit a rókánkra szegezve.

-...ökhmm...szia!- mondta a kisRóka zavarában kissé megkésve, de illedelmesen, mert ő szeretett jó benyomást tenni, és jóban lenni mindenkivel (ezért nem voltak barátai, ezért a folytonos pattogás).

-Én kisSün vagyok.- mondta a sün, csak hogy félreértés ne essék a dologban.

-Látom...én meg a...

-Nem, nem látod hiszen még rám sem néztél, csak a szép fényes bundádat nyalogatod, amit összeborzolt az ütközésünk. Ne félj, jól nézel ki.

A rókánk kissé meghökkenve a válaszon, nagy barna szemeit csodálkozva emelte a sünre:-Bocsánat!- mondta, és nem tudta levenni a szemét a sünről.-Igazad van! Örvendek kisSün! Én a kisRóka vagyok.

-Óh, én azt már messziről láttam, hogy te ki is vagy.-mondta a sün sokat sejtető mosollyal a pofácskáján.

A rókánk megint zavarba jött, s most nyalogatás helyett, kecses, de kissé betanúlt mozdulattal csavargatta a farka végén himbálózó fehér szörpamacsot.-Hát igen, engem mindenki ismer...mondta kissé gúnyos, inkább keserű büszkeséggel.

-Vajon tényleg...?- tette fel  sününk a filozófikus kérdést(mivel filozófus sünnel van dolgunk, ha erre még nem jöttünk volna rá).

-Ezt most mire véljem?- kérdezte a róka, enyhe felháborodással a hangjában.

-Gyere!-szolt atyáskodóan a sün.-Elkísérlek egy darabon. Úgy látom szükséged van rá.

A kisRóka kívűl értetlenséget tettetve, belűl igazat adván a sünnek, bátortalan léptekkel elindúlt a sün mellett, aki csak mesélt és mesélt, egész úton példázatokat és történeteket regélt a rókának, aki a kezdeti zavarából lassan-lassan kilépett a nyugalom állapotába. Már nem nyalogatta a bundáját, már nem csavargatta a farka végén himbálózó pamacsot, és már nem érdekelte, hogy útközben beleállt a sün egynéhány tüskéje a puha bundácskájába.

Mikor közös útjuk végére értek a kisRóka már magabiztosan emelte nagy barna szemeit a kisSünre, és ezeket mondta:

-Köszönöm, hogy elkísértél egy darabon. Most az útjaink elválnak. Nekem tovább kell sodródnom, hiszen ez a természet rendje, a rókák rendje. Kérlek ne ítélj el azért, amilyen vagyok. Nem tehetek róla. Nem értesz még engem, de én sem téged...de talán nem is ez a fontos, csak az, hogy biztonságban érzem magam melletted bandukolva és biztonságban érezlek téged magamtól, hiszen bár én vagyok a ragadozó, mégis neked vannak tüskéid, s a puha vörös bunda nem véd meg semmitől. Ezért jobb az óvatosság. Harapni tudok, de még gyenge vagyok és kicsi, s néha úgy érzem örökre az is maradok, s ezért a harapásaim nem úgy fájnak ahogy én szeretném, ahogy nekem fáj mások harapása. Nem a bántás végedt szeretném, hanem az érzés végedt, a kötődés végedt. De majd egyszer te is megérted, ha majd úgy szúr meg valaki, ahogy el sem tudtad képzelni, még álmodban sem. Köszönöm a társaságot. Isten veled.

Így végezvén kis monológjával a rókánk aprozó léptekkel elbaktatott az erdei avarban neszezve.

A sün, csodálkozó nagy zöld szemeivel még sokáig nézett utána, még akkor is mikor már nem látta magát a rókát, csak a tüskéket amiket benne hagyott abba a vörös bundába, s az összes harapás, szúrás, karmolás nyomot ami a tökéletesen ápolt bundácska alól kikandikált.

Aztán egy őszivasárnapdélutánimindenokmelegvanésszépazélet mosollyal az arcán elindúlt az ellenkező irányba...mosolygott mert tudta, hogy az erdőben valahol van egy róka, aki ugyan úgy mosolyog, mint ő, ugyan úgy bandukol az őszi milliószínű avarban, mint ő, és ugyan úgy a Non, Je ne regrette rien című dalocskát dudorássza az orra alatt.

-„Van egy barátom...”- gondolta a kisSün.

-„Van egy barátom...”- gondolta a kisRóka.