Játék

A felnőttek gyerekes játéka a háború, a vallás, a bőrszín és a nemzetiség. Valami miatt kell játszani, valamilyen szabályokat fel kell állítani, ahhoz ,hogy a játék működjön is. Hát pick the first one és már játszhatsz is. Játékból elhiheted, hogy érdemes és fontos az amiben hiszel, érdemes és fontos érte ölni, írtani, s még meghalni is. Mint gyerekkorodban, amikor elhitted, hogy igenis sírni kell azért mert elhagytad a cseresznye-fülbevalód(pedig százával termett még a fán), igenis haragudni kell azért, mert Kinga elvette a kedvenc babát(ami tulajdonképpen az övé, de akkor is), és igenis bosszút kell állni Lórin, mert nem veled akart játszani(így bosszúból te is mással játszottál). És aztán felnő az ember, úgy gondolja végre beléphet abba a misztikus, fontos és felnőttes világba amiből mindig kitíltották, ami mindig nem neki való volt, ami sosem volt érthető, és várja, hogy valami titok feltárúl előtte, valami gyökeresen megváltozik, és csak várja és várja a kilencven fokos fordulatot, és.... és nem változik semmi. Ugyan úgy maradnak a játékok, semmit nem változnak: sírsz amiatt amit elvesztettél, és nem látod, hogy mennyi minden van, amit kaphatsz; haragszol azért, mert másnak van meg az ami neked kellene; és ha nem fogadnak be a pártba/a vallási csoportba/ a cégbe/ a zenei stílusba vagy az akármibe, akkor kitalálsz magadnak egy újat amibe nem fogadod be azokat akik nem fogadtak be. És csak játszod a játékot, fontosnak hivén magad és mindent, amit csinálsz, ami mellett kiállsz, amiben hiszel. És határozottan hiszed, hogy te is alakítod a világ sorsát, hogy a te szavad is számít, hogy csak az igaz amit te vallasz és mindenki más téved. Furcsa, hogy mindenki aki elhatározásból csinálja amit csinál, határozottan hiszi, hogy jó amit csinál. Egy sorozatgyilkos is azért teszi, amit tesz, mert neki az a késztetése, és ő tudja, hogy attól jobb lesz a világ amiben élünk. 

Én a terroristákat is mindig úgy képzeltem el, mint a kicsi srácocskákat, akik bandákban játszanak. Ha belegondolok, persze borzalmas amit csinálnak, de maga a viselkedésük roppantúl gyerekes. Ilyesztgetjük egymást, fitogtatjuk az erőnket s várjuk, hogy a másik mit lép arra, hogy mi megböktük...valószínüleg visszabök, hiszen egy bökést nem lehet bökés nélkűl hagyni.  A bökés bosszút kíván, és vért és verejtéket, nah meg életeket és kapcsolatok szétzúzását, és évszázadokon át tartó haragot és háborgást. Egyszer régen valaki elkezdte a bökést, és azóta már lassan nem is mindig tudjuk miert, de bökössük egymást, mindenki mindekit.(Csak halkan jegyzem meg, hogy a facebookon is ez a legmarhább alkalmazás)

...vajon mi történne a világgal ha egyszer egy ember azt mondaná, hogy nem, nem bökök vissza, ha lyukasra bökdösik az oldalamat akkor sem. Talán ez is láncreakció, és egy idő után nem lenne aki bökdössön hiszen őt sem bökte meg senki. Milyen jó is lenne ha egyszer minden ember meg tudna bocsátani:azért mert ráléptek a lábára, mert nem engedték előre az ajtónál, mert valaki megkarcolta az autóját, mert kirúgták, mert elvesztette mindenét, mert megverték az utcán, mert börtönbe csukták, mert meggyilkolták egy szerettét, mert kiírtották a családját, mert megalázták a nemzetét, mert kicsúfolták a vallását...és még miegymás. 

Kezdenek írtóra hippi gondolataim támadni mostanában, de meguntam, hogy csak az van, hogy kit miért és mennyire utálunk. Én szeretnék szeretni mindenkit, csak egy kicsit kellene arra törekednie mindenkinek, hogy szerethető legyen.